Na, végre kapok valami olyat, amiben derű van, amiben erő van, amiben szabadságérzés van. Egy kicsi félelem is van, hogy vajon most hová fogok csúszni, és hogy biztos sikerül-e a gyakorlatot gond nélkül befejeznem, de ettől függetlenül ez egy jól megoldott lecke. Benne van minden, ami a gyerekkorra jellemző, a lendület, a játék. Ilyen szempontból ez egy jó megoldás. Ha majd a továbblépést keressük, akkor az ott lesz, hogy olyan pillanatot kell találnunk, és hát ez a legnehezebb, mert ettől lesz egyedi és megismételhetetlen, és képkeretbe való a kép, hogy mind a két kezéből, vagy legalább az egyik kezéből valamennyi legyen, most mind a két kézfej csonkolódik attól, hogy benne van a hóban. Hogy ne legyen ennyire beszorítva ebbe a helyzetbe, mert túlságosan szűknek érzem a határokat. Lehet, hogy ha ez egy magasabb helyzet, akkor nagyobb dinamikát sugároz. Lehet instruálni annyira a modellt, hogy mivel ő ezt a játékot biztos élvezi, hogy ha apa megkéri, hogy csúszkáljon egész délelőtt, akkor megnézem, hogy honnan van az a jó fényviszony, hogy szikrázzon az a hó, és ebben a szikrázó hóban kezdünk el egy csúzskálást, és akkor azt mondom, hogy tényleg, verd oda a sarkad, hogy nagyot robbanjon az a hó, a kezeddel valamennyit mozdíts még ezen, tehát instrukciókkal lehet segíteni ezt az egész helyzetet, és száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ha ezt az ember türelemmel, humorral, és szeretettel tudja megoldani, akkor a gyerek ebben abszolút partner lesz. Ez majd a továbblépés része, ettől függetlenül ezt a leckét én megoldottnak tartom ezzel a képpel. Mindenféleképpen követendő és jó iránynak tartom, hogy a gyerekből nem kell mindig drámát csinálni. Nem minden történet az Árvácska. (hegyi)
értékelés: