Nagyon furcsa helyek a temetők, mert van valami trükkjük, amitől az egész hangulatában képes arra, függetlenül attól, hogy a valóságban mit is jelentenek ezek a dolgok, amikkel találkozunk, mégis valamilyen elvont lírai hangulatot hoz az emberbe. Mert hát, mit is látunk a temetőben? Egyrészt, mit tudunk? Azt, hogy a temetőben halottak vannak, pontosabban ezt lehetne még profánabbra venni, csontok vannak. Aztán vannak a temetőben giccsek, merthogy ezeket a szobrokat, ezeket a sírkő ügyeket javarészt nem művészek csinálják, hanem iparosok, a lehető legjobb szándékkal, meg a lehető legnagyobb ár-érték arányban, de azért mégiscsak azt gondolom, hogy ezeket, ha a lakásomban kellene tartanom, akkor nem biztos, hogy egy hétnél tovább bírnám. És vannak fák, meg bokrok, meg csend, mert általában ezek elég nagy területen helyezkednek el, és nem divat az, hogy az ember óbégasson a temetőben. És mégis valahogy az egész együttesében képes kihozni egy hangulatot. Ám ennél a képnél most azt kell, hogy mondjam, hogy ez leltárszerűen van jelen. Végtelen nagy mélységélességgel dolgozunk, a keretet abszolút összemostuk, és van ezen minden, fa, sírkő, Jézus, szóval, minden ott van, de nem látom benne azt a fajta líraiságot, azt a rendet, amitől ez aztán elindulna. Nem érzem azt az átlényegülést. Valószínű, hogy Ágnes ezt érezte magán belül, de a képre ez nem került rá. Mivel most ilyen gyönyörű idő van, és szépek a fények, én azt mondom Ágnesnek, hogy hajrá, tessék menni, és tessék akkor megcsinálni a temetőt rendesen. (hegyi)