Nagyon örülök annak, hogy Ágnes nem adja fel a kísérletezést és a saját belső világával küzdve, egyre újabb, és újabb irányokat fedez föl. És ezt azért tartom fontosnak, mert itt most nem az akt az elsődleges, mint megoldás, hanem az elsődleges az, hogy a saját meghatározásomban milyen egyéb eszközöket, milyen egyéb irányokat kapcsolok be. És ennél a képnél ez azért jó, amit látunk, mert - bár a formai megoldás is érdekes -, az egésznek van egy nagyon esendő iránya. Persze lehet azt mondani, hogy ez még fokozható lenne, hogy ha a gépet nem a kezével tartaná Ágnes, hanem keresne valamilyen állványt, megoldást. Tehát én azt gondolom, hogy a következő beruházások egyike egy állvány lehetne, amire utána ezt a gépet fölszerelve szabadon tudna a kezeivel is gesztusokat kifejezni, mert most a csonkolás a két kéznél nagyon furcsa, és nagyon ellentmond annak, amit egyébként a test többi részénél kapunk. De ha már így alakult, akkor lehet, hogy egy szűkebb kompozíció jó lenne, bár megint oda térek vissza, amit már többször elmondtam és én még mindig ezt mondom Ágnesnek, hogy keresse ezt az irányt. Lényegesen kevesebb fénnyel dolgozva ez a kép lehet, hogy még izgalmasabb lehetne. És itt arra is gondolok, hogy jó a háttér, de én most abban látnám a továbblépést, hogy ez a háttér ne érjen véget az ágytakaró vagy a lepedő végénél, például egy másik lepedővel ki lehet ezt egészíteni, és akkor nem bújik ki a parketta. Merthogy szeretném, ha elmozdulnánk abból a szociografikus valóságábrázolásból, amit most látunk, az elvontabb üzenetek irányába. Ez lenne a fő cél, mert ez a szociografikus, vagyis a valóságot tényszerűen ábrázoló irány, ez mindig kicsit földszagú (ezt nem tudom másként kifejezni), kicsit lehúz minket a valóságba, kicsit a realitást hozza be, és ez a realitás nem biztos, hogy itt nagyon erős csatlakozási pont. Ellentmond annak a fajta lírának, amit a kép maga létrehoz. Ezt tudnám mondani és bátorítanám Ágnest, hogy hajrá, dolgozzunk tovább! (hegyi)
értékelés: