Róma, 2011. április-május

Úgy látszik, Sándor valami rafinált játékba hív minket, aminél az, ami a kép klasszikus kompozíciós helyzete, másodlagossá válik, és abban a filozófiai társításban találjuk az új rendet, amit a képek által kiváltott belső monológok indítanak el bennünk. Egészen egyszerűen azt kell mondjam, hogy ezek a képek ha nincs Sándor játékossága, önmagukban rontott képek lennének, talált képek, amik nem kötődnek se helyhez, se sztorihoz se esztétikához, magyarán ha a rétegeket szétszedem, akkor ami marad, az a tekercsen a reszli, a fő téma körüli tapogatódzás, tanulmány vagy csak véletlen expozíció. Ami viszont azáltal történik, hogy több mozgássor vagy ugyanaz a kép eltolással felkerül egy újabb rétegként, így már olyan üzenetet tud hordozni, aminek éppen hogy nem akadálya, hanem elősegítő támasza az, hogy a képek bárhol készülhettek, vagyis nem a képek önmagukban hordozzák a megismételhetetlen jelentőségüket, hanem hétköznapiak. Máshogy mondva, ezek a kiindulási pontok nem fotográfiák abból a szempontból, amit a fotótól elvárunk, nevezetesen, hogy egyedi pillanatokat örökítsenek meg úgy, hogy azok esztétikai formában ne csak dokumentáljanak, hanem csak ott, csak akkor és csak az adott fotós által ekészíthetőek legyenek. Ugye abban megállapodhatunk, hogy milliárd pillanatot rögzít a szemünk, de mindezek közül jó, ha napjában 1-2 olyan akad, amire este vissza tudunk emlékezni, nem sztoriban elsődlegesen, hanem képben. Például ahogy egy ismeretlen arca benyomul a nézőterünkbe a buszon. Vagy ahogy a zebrán átfutva egy gyalogos elvágódik a járdaszegélyen. Vagy ahogy a macskánk felugrik a mellkasunkra. Ezek képek, amiket ha elég intenzívek, emléknyomként rögzítünk. Aztán ezek közül az marad fenn a rostán, amihez sztori is társul. Az első csók, az érettségi feleletünk, apánk temetésén a szálló falevelek, kinek mi, de mindenképpen a képiség és a sztori együtt lesz emlékké. Itt Sándor a semmiből épít új világot azzal, hogy ezek a szendvicsek olyan sztorit hoznak pluszban be, ami nekem például azzal dekódolódik, hogy olyan ez az egész, mintha a képek két történet lenne, a valóság és a "lehetett volna" története. Valóságban nem mertem megszólítani azt a nőt, aki szembejött az utcán és összevillant a tekintetünk. Valóságban nem, de a képzelet ugyanúgy megszőtte ezt a variánst is, mint a valósat, végigvitte, egészen a vacsoráig, vagy a másnapi randiig. Ez a mi lett volna ha, vagy lehetett volna akár az, ami a képek kapcsán élményként nekem megjelenik. Elég egy kis elmozdulás, egy kis differencia, és máris egy képbe áll össze a valós és a képzelt sztori, így szembesítve minket a vágyaink világával. Úgyhogy nekem ez a leckeképsor akár a vágy leckébe is kerülhetett volna. (hegyi)
értékelés: