A képen nagyon erősen használja Ágnes a mélységélességet, és azt, hogy mi van közel, és mi van távol. A belső történet és a külvilág közti viszony az, ami itt erősen jelen van, még akkor is, ha ez az erősen túlvilágított ablakkeret a két üveget szigetelő alumínium-csíkon megcsillanó fénnyel együtt nagyon ráül erre a képre. Az ember elkezdi figyelni a külvilági helyzetet, magát az utcát, a gyalogosokat, a házat, ami szintén fürdik ebben a napfényben, de mindig valahogy visszahőköl ide, de nem ez az éles, ezért nincsen még annyi lehetőségünk se, hogy elpiszmogjunk azzal, hogy tiszta-e ez az üveg, vagy nem, vagy hogyan lett megcsinálva az ablakkeret. Pontosan attól kerül az egész idézőjelbe, és attól izgalmas, hogy a belső helyzetet mi magunk kell, hogy odaképzeljük: a várakozást, az egész szituációt, amit ez a kép sugall. Én ezt egy jó gondolatnak tartom, és örülök annak, hogy Ágnes ilyen határozott formákkal mer játszani. (hegyi)
értékelés: