Van ebben a képben valami szomorúság. Valószínű, hogy ez egyrészt attól van, hogy nem látok rajta szereplőt, másrészt attól a színvilágtól, amit képviselnek ezek a kékesben hagyott fehérek, kicsit hideg, kicsit távolságtartó. Mindehhez képest amit látok, ezek az italos poharak, ezek a kristályfelületek olyan cél nélküliekké váltak számomra, miközben minden más értelmezhető. Az egyes fogások közti pillanat, amikor már túl vagyunk a levesen, de még nem fogyasztottuk el a desszertet, mindez valahogy nekem nem egy boldog dolog. Hozzátenném még azt is, hogy egy kis tanácstalanságot érzek a kompozícióban. Bár Mariann ide a Látszótérre nem tölti fel az ételfotóit, ugyanakkor én tudom, hogy ő szokott ilyeneket is készíteni, és azok egészen gondos munkák. Az a kompozíciós erő, ami azokat a képeket jellemzi, itt most mintha kiesett volna ebből, és olyan, mintha olyan tanácstalan lenne a dolog, hogy most mit is kezdjek ezzel a helyzettel. Ha ez egy ilyen belebambulós szituáció egy családi eseménybe, akkor azt lehet, ha szélesebben fogod be, akkor én is érzem azt a magányosságot, amit te itt éreztél, most viszont a tanácstalanságot jobban érzem. Ez a szűkre komponálásból adódik, meg abból, hogy bár valamilyen kompozíciós rend összeáll, de ez annyira szaggatott, zaklatott, ami nem baj, mert jellemezhetné magát a helyzetet, ugyanakkor nem érzem átütőnek a kompozíciós erőt. Tulajdonképpen a kés és a merőkanál a legizgalmasabb ebben, igen ám, de akkor érdemes lenne a kép felső részéből vágni annyit, hogy az a merőkanál is a képhatárra fusson ki, és akkor lehet, hogy feszesebb lenne a dolog. Érdekes kérdés, mert leginkább a hangulatot tudom megfogni, úgyhogy a kompozíciós bizonytalanság miatt 2 csillag, egyébként meglenne a három. (hegyi)
értékelés: