A Sárköz sorozatból.

Az az igazság, hogy ennél a képnél is azt fogom mondani, amit már néhányszor mondtam, hogy ez egy háttér. Egy olyan helyzet, ahol a színpad már elkészült, a díszlet a helyén van, és a közönség várja, hogy elinduljon az előadás. Ez a kamera nézőpontjának a megválasztásából adódik, ez olyan, mint egy filmes jelenetnek a kezdő képe, hogy innen indulunk, és várunk, hogy mi történik a szereplőkkel, még nincsenek szereplők. Magány leckére abban az esetben, ha ezt a kamera-nézőpontot vesszük figyelembe, akkor azt az utat tudom elképzelni, hogy mi magunk, a nézők vagyunk a magányosak ezáltal a kép által. Az alkotó egy távoli kis falunak a körvonalait szemléli, kiment a mezőbe, és ott van egyedül, onnan visszatekint. Igenám, csak az a helyzet ezzel, hogy ezt az értelmezést általában a nézők első pillanatra nem biztos, hogy értik azért, mert keresik a képi megfejtést, hogy miért volt fontos pont itt, pont ezt a képet elkészíteni. Amikor rájön az ember arra, hogy ebben semmi egyedi nincs, tehát ezek a növények bárhol lehetnének. A leiratból tudjuk, hogy ez a Sárközben történt, de pont így fog kinézni a Balatonfelvidéken, a Kisalföldön, bárhol, ahol ezzel foglalkoznak, ebben nincsen különösebben semmi egyedi. Aztán nézzük a kis háttéren meghúzódó települést, látjuk, hogy van temploma, van valami másik magas épület is ott, olyan, mintha víztároló lenne, de hát ez sem extra. Templom minden faluban van, víztározó is akad. Akkor nézzük a felhőket, én nem értek a felhő-tudományhoz, de ez sem egy olyan nagyon különleges, ilyen felhőt is látunk bárhol. Tehát szétszedtük darabokra a képet, és nem találtuk, hogy mitől egyedi. Akkor kezdünk el azon gondolkodni, hogy lehet, hogy attól egyedi, hogy a mi viszonyunk mi ehhez a képhez. Az a bajom, mondom ezt most Tamásnak, hogy ezt az élményt azért nem sikerül elérni, mert nincs eldöntve az, hogy mire helyezzem a fókuszt. Nem egy egyszerű dolog egy tájképet elkészíteni, és ebbe elhelyezni saját magunkat. Ilyenkor jön rögtön a nagyon egyszerű megoldás, hogy valahogy belefényképezem magam a nagy magányomban. Lefotózom magam háttal, és akkor már egyértelmű, hogy valahonnan nézek, de persze akkor létrejön egy helyzet, hogy engem is néz valaki, tehát akkor már megint nem vagyok egyedül. Ebből egészen bonyolult filozófiai játszmákig tud az ember eljutni. Itt van egy másik megoldás is, az, hogy nyomot hagyok magam után. Lehet, hogy a csőszbácsi nem fog annyira örülni, hogy letapostam ezt a növényt, de valahogy valami utat vágok ebbe az egészbe, vagy valahol elkezdem rendezni ezt a helyszínt, és ebből a rendezésből jön az ki, hogy honnan jöttem, vagy hová megyek. És máris van egy személyes irány. Itt most ez nem történt meg. A másik az, hogy most föl van osztva ez a kép tulajdonképpen három részre: a felhőre, erre a vetésre, és a falura. Ezeknek az aránya nekem bizonytalan, billeg, hogy melyik fontos. Most kicsit minden szól mindenről, olyan, mintha lenyomtam volna egy akkordot, csak kicsit több hangot nyomok egyszerre, mint kéne. Egyszer csak el kellene indulnia a mesének, hogy Tamásnak ebből most mi a fontos, ez se derül ki. Aztán ferde a horizont, én ezt szóvá szoktam lenni, de most abban egészen biztos vagyok, hogy Tamás azért ennyire nem figyelmetlen, tehát ez valószínű, hogy direkt ferde. Igenám, csak ha direkt ferde, akkor az a nem mindegy, hogy mennyire ferde. Ideidézem nektek Féner Tamást, aki egy egész Budapest-sorozatot szentelt annak, hogy ferde kompozíciókat hozott létre. Ezen el lehet kezdeni bosszankodni, hogy de hát mi van, Tamás nem képes korrekten fotózni függőlegesekkel és vízszintesekkel? Ha megfigyelitek azokat a képeket, akkor rá lehet jönni, hogy ő nem tett mást, mint az, hogy azokat a tárgyakat, amiket megszoktuk, hogy hogy néznek ki, és hogy hol vannak, egy új értelmezésbe helyezte. Azt mondta, hogy egy hídnak nem biztos, hogy a függőleges pillérjének kell lennie a függőlegesnek, mert lehet, hogy az odavezető ív, ami ezt a hídszerkezetet tartja, az tökéletesen megfeleltethető kompozíció szempontjából. Igaz, hogy föl fog borulni a horizont, de akkor mi van? Ha a tömegelhelyezés, a kompozíció helyén van, akkor ez csak egy értelmezési játék. Kicsit hasonlatos ahhoz a megközelítéshez, amit Dani képénél mondtam el, hogy kiragadunk a megszokott környezetből egy képrészletet, és azt utána átértelmezzük. Most ennél a helyzetnél ezt nem látom. Valamit ki kellett volna nevezni egy új értelmezési és viszonyítási pontnak ahhoz, hogy ez a döntött horizont működjön. Nem látom, hogy mi az az új irány, amihez hozzá van ez téve. Aztán lehet azt is mondani, hogy mint egy talált kép, véletlen az egész. Oké, akkor viszont a mozgás hiányzik, az a dinamika, hogy itt rohantam a mezőn, és így sikerült, mert kergettek, vagy én magam üldözöm magam. Ez sem egészen egyértelmű. Tamás, az irány jó, érteni vélem, hogy mit akar mondani, de pontosabb eszközhasználat és döntés kell ahhoz, hogy ez megvalósuljon. Én úgy érzem, hogy Tamás egy nagyon is gondolkodó, filozofikus alkat, aki nem elégszik meg azzal, hogy csak úgy elkattint egy fényképezőgépet, és nem utólag próbál magyarázatokat keresni, hanem tudatosan előre komponál a fejében, előre gondolkodik. Ez egy nagyon jó dolog. Tamás, ezt őrizd meg magadban úgy, hogy amikor a helyszínen van, akkor hagyj magadnak annyi időt, hogy a helyszín hatása, vagy azok az élmények, amik ott érnek, befolyásolhassák, módosíthassák az előzetes elképzelésedet. Mondjuk, ha itt vagyok ebben a mezőben, kitaláltam, hogy nekem ez lesz a magányérzet, de amikor ott vagyok, akkor a helyszínen látom azt, hogy mi mihez hogyan aránylik, hol lehetnek a viszonyítási pontok, milyen játékokat enged ez meg. Amikor ezeket az élményeket ott a helyszínen megkapod, akkor hagyd, hogy ezek átfussanak rajtad, hagyd, hogy hatással legyenek rád, utána ennek megfelelően módosítsd esetleg az eredeti elképzelést. Ismétlés. (hegyi)