Attila, megint az érzelmeinkre akarsz hatni nagyon primer módon. Naplementébe belegyalogoló, fénykoszorúval a kisgyerek, még a kis bugyija is kilóg, hát, ez nagyon szeretnivaló, és nagyon cuki. De ezért baromi nehéz elemezni a képet. Mert bármit mondok erre a képre, onnantól kezdve rögtön olyan lesz, mintha a gyerekre szólnék bármit, miközben ő aztán vajmi keveset tehet az egészről. Azért mondom ezt, mert a kutyás, a cicás, a gyerekes képek azok - még ide lehet venni a nagyon idős emberes képeket is -, amikkel nagyon gyorsan lehet hatást elérni. Igen ám, csak ezt jobb lenne előbb kigyakorolni olyan szereplőkkel, akár tárgyakkal, amik mellett nem olyan könnyű elmenni, mint mondjuk egy gyerek mellett, amire azt mondom, hogy hát, összeteszem a kezem, lábam, mert ez annyira jó. Miért mondom ezt? Azért, mert a világítással vannak problémák. Tehát, itt van egy tárgy, ami nincs jól bevilágítva. Aztán azt is hozzáteszem, hogy van egy hátterünk, ami nincs kihasználva. Megyünk valami felé - ha most ezt a humán történetet veszem -, de nem tudom, hogy miért arra, és hova, és hogyan? Ha azt mondom, hogy ez a cím, hogy világgá megyek, ezt én elfogadom, ez az utcához nem annyira jön be, mert lezártad az egész teret azzal, hogy ezeket a sötét formákat tetted tulajdonképpen a szereplő elé. Én látom, hogy ez az út kanyarodik, de azért ez nem annyira egyértelmű, mert a kép kivágása is pontatlan. Itt most nem arról van szó, hogy te ne tudnád, hogy mit csinálsz, hanem arról, hogy ahogy a nézőt is elviszi a fenébe az érzelem, téged is elvisz. Ennél szigorúbbnak kell lenned önmagadhoz, mert különben nem tudsz továbblépni annál, hogy édes képeket csinálsz, amik nagyon cukik, de a cukiságokon túl nem időtállóak, és erre kellene odafigyelned, és én ebben próbálok neked segíteni, ha hagyod. Úgyhogy azt kérem, hogy most egy kicsit ugorjunk le erről a gyerekes témáról, viszont nagyobb tempóban kezdjünk el képeket küldeni, én állok rendelkezésedre, és várom a munkáidat. (hegyi)