Én nagyon szeretem ez a házi feladatot, és nekem abszolút működik is ez a képi megoldás, mint rezonancia. Ugyanis, ha jól látjuk, itt nagyon valószínűsíthetően Ágnes a tetőről lelógó havas struktúrát hozta párhuzamba az ablak előtt húzódó ráccsal, ráadásul felesel vele a háttérben, a tükröződésben lévő ismétlődés. Tehát ez, mint rezonancia, tökéletesen működik, van ennek egy nagyon is zenei ritmusa. De a kép nekem nem ettől szerethető, hanem attól, hogy mindemellett szembenéz velünk egy hölgy, aki láthatóan kapcsolatban van a fotográfussal, rá figyel, általa ránk is, és van valami bölcs belenyugvás ebben a mosolyban. Tehát hogy fényképezik, elfogadta, azt is látja, hogy a fotográfus kint áll a hóban, és mindjárt a fejére omlik a jégcsap, és ez a hölgy itt ebben a belső térben, ebben a fehér köpenyben a maga szigorúságával és ezeknek a vonalaknak a szigorúságát oldja a személyiség, és oldja az a mosoly, ahogy ő ebben a rendszerben megjelenik. Ágnesnek annyit tudnék mondani, hogy ha egy kettő millimétert elmozdulsz balra, vagy csak egy nagyon picit mozdítasz a kamerán, akkor a hölgynek a szemüvegje is bekerül oda a két hullámforma közé, meg az arca is, és nem vágjuk ketté a fejét ezzel a ráccsal. Vagy pedig, ha ez nem megy – látom, hogy van kommunikáció a modell és a fotós között – akkor megkérem, hogy bent lépjen egy lépést vagy egy fél lépést oldalirányba, és akkor ő maga mozdul nekünk és segíti ezt a helyzetet. Ennyit az instruálásról, tehát ezt is meg kell tanulni. Fontos, hogy rutinszerűen az ember, amikor a fényképezőgépe elé, úgymond hús-vér objektum kerül, akkor, azzal valamilyen szinten vegye fel a kapcsolatot, és a neki tetszi módon és irányba állítsa be. De nekem nagyon tetszik, és rezonanciára tökéletesen elfogadom. Amiatt marad itt egy csillag nálam, mert itt nagyon konkrét vonalak vannak, amik mint egy szerkesztőháló, segítenek, és ezeket jó figyelni, és a képhatárokkal összehozni, mert most nincs eldöntve, hogy mi legyen párhuzamos mivel. (hegyi)
értékelés: