Nehéz helyzetben vagyok, mert hát tárgya is vagyok ennek a fotónak, nem csak az elemzője, vagy a nézője. Saját magammal kell szembesülnöm, és ez nem olyan nagyon könnyű. Igaz, hogy azóta, amióta ez a kép készült, sikerült leadnom 10-15 kilót, de azért korántsem vagyok az út végén, szóval fájdalmas szembesülnöm saját magammal. Ez egy olyan pillanat, amit Anita meglesett, és ádáz módon, ahelyett, hogy segített volna megfogni azt a kábelt, hogy ne bohóckodjak annyit ott, a fényképezőgépével volt elfoglalva. Visszatérve a képre: én ezt egy viszonylag jó helyzetábrázolásnak tartom. Nyilvánvaló, hogy a barátság abban is megnyilvánul, hogy ilyen képet az ember vadidegenről nem biztos, hogy elkészít, mert az aztán lejön a tetőről egyszer, és akkor abból bármilyen konfliktushelyzet is adódhat, és hát aki tudja, tudja, hogy hol készült, ez is érdekes. Komolyabbra váltva, dinamikusak a vonalak, ez a megroggyant háztető, a kábelek, a mozdulat, mind-mind dinamikus, és ez nem rossz. Talán az egy szerencsés pillanat lett volna, ha a modell kinyitja a szemét. Itt biztos attól félt, hogy kiveri a saját szemét a saját hülyeségével és a dróttal, de azért csak eljött az a pillanat, amikor picit oda is figyelt arra, hogy mit csinál, és lehet, hogy az szerencsésebb lett volna. Anita, ez maximum kettő csillag. (hegyi)
értékelés: