A nevem is olyan mint a dobpergés.

Nyilvánvalóan nem egy egyszerű helyzet valakinek saját magát lefotóznia egy olyan helyzetben, amikor mind a két keze foglalt. Hogy itt most az Ádám ehhez alkalmazott-e valami trükköt, hogy dupla expozícióval exponált, és úgy készítette el, hogy mind a két keze szabad legyen, vagy távkioldóval, ez az ő dolga. Én ezt nem is kívánom elemezni. Aminek viszont kifejezetten örülök, hogy nem csak egy mozdulatot látunk, itt félig árnyjátékokat is látunk, és mindettől függetlenül ahogy ő ezt kitalálta, kimódolta, annak külön örülök, hogy két használt filctollal dobol, és nem dobverővel. Tehát ez a „mindig is szerettem volna” üzenetét erősíti. Talán annyi, nem tudok dobolni, lehet, hogy így kell dobolni, de talán ha a két kéz picit közelebb kerül egymáshoz, akkor középen nincs ez a fajta lyuk. Nagyon érdekes, most ahogy nézem a képet, ennek biztos van valami optikai oka, hogy minél többet nézem ezt a képet viszonylag nagy fényerőnél itt a monitoron, annál inkább ott elkezd kialakulni nekem valamilyen negatív formából valamilyen arcforma. Úgyhogy nagyon érdekes játék, és köszöntöm Ádámot. Én ezt egy jó üzenetnek tartom az első leckére, annál is inkább, merthogy minél inkább haladunk az időben, annál nehezebb dolguk van az embereknek, hogy valami olyat küldjenek, ami még nem volt. Úgyhogy három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés: