Sándor, cseréltem.

Sándor, én nem nevezném silánynak azt a szemet, amivel így lehet látni, láttatni. :)

Zsoltnak köszönet a reklámért, igyekszem majd olvasottabb lenni, le vagyok maradva mitagadás...

Zsolt, köszönöm: akkor ez itt a reklám helye.

Húúú, Zoltán, micsoda elemzés! Ezeken még el fogok gondolkodni egy ideig, köszönöm. Addig is: túl mohón raktam fel a képet, nem igazán kontrolláltam az amúgy is igencsak silány szememmel, egy rakás hiba maradt benne. Köszönöm, hogy figyelmeztetsz.

Kérem Zsoltot, cserélje ki a javított példányra.

Tessék bemenni az újságárushoz és megvenni a legutóbbi Fotóművészetet, és akkor meg tetszik találni Sándort benne egy igen kiváló anyaggal.

Sándort én bevallom csak innen ismerem, és a képi világát is csak erről az oldalról. De a mélyebb rétegek felett mindig van nála a képekben egyfajta kikacsintós humor, egy picit kusturicás-undergroundos-mindenmindegy (de mégis minden fontos) hangulatvilág.

Jó, hogy az összes szokásos "kellék" megjelenik a képen, a tolókocsi nyilván a legsúlyosabb képi elem Sándor képein, ami nem meglepő, hiszen ez az eszköz sokunknak okoz mély belső nyugtalanságot, bizonytalan viszonyulást ad. Nem mindig minden esetben úgy kell közelíteni egy tolószékben ülőhöz, nem mindig a fizikai segítség a tényleges segítség. Tart ez a fura érzés mindaddig, amíg az ember rá nem jön, hogy nem a széket kell nézni, hanem benne az embert. De van ott még több jellegzetesen Sándoros képelem is. Ilyenek az árnyékok, a képformátum, a fókuszáltság (majdnem egyiránypontos perspektívának mondtam, de ez persze tényszerűen nem igaz, "csak" kompozíciós értelemben).

Nagyon tetszik, ahogy benne van nem csak az önportré, hanem maga az alkotás folyamata, és az azt követő olyasféle fáradtság is, ami hasonló ahhoz az izomlázhoz amit egy jóleső kerti munka, egy nagyobb kirándulás után érez az ember. Mert szereti csinálni azt ami elfárasztotta, és így az ember ugyan fáradtan rogy le az első szembejövő padra, de minden fáradtság ellenére ott van benne a folytatás igénye.
Hiszen a helyszínen ott vannak a jó lapos, meleg tónusú hajnali fények, amihez bizony korán kell kelni -- cserébe a fotós arany fényeket lelhet. :) Még ebben az időpontban is benne van valahol a személyiség lenyomata.

Picit kár(?), hogy épp Sándor mellett döccent meg a szoftveres képillesztés. Persze hibák mindenhol vannak, az ember az alkotásban is elfárad és ugye eleve esendő -- így ezt a kép által mesélt történet részének is betudhatjuk. Hiszen az alkotás nem a padon ért véget, így az utómunka is belekerült a képbe. :)

Kedves Zoltán és István, köszönöm a nagyon tanulságos elemzéseket. Nagy öröm, ha néha osztályrészünkké jut, hogy megtudjuk, miként népesülnek be egy-egy kép mögöttes értelmezési terei a néző képzeletében.

Kedves Sándor, fotódon számomra az "árnyvilág" legalább olyan erősen jelenik meg, mint a színes "élő világ", hiszen úgy érzem, a fényképező - alkotó - alak, és a háttér kalapdobáló árnyai ugyancsak olyannyira ölelkezve jelennek meg e képen, mint a (mondhatni) komplementer tárgyi való. Külön mélységekbe hív, hogy számomra a (fénnyel múlandó) árny fejezi ki az örömöt itt, és a külsőségeiben igazán színes való mégis mennyire mozdulatlan - majdhogynem feszült. Talán ezért is sokféle olvasatot kínál e pillanat.

A konkrét leckeválasztást tekintve szép vallomás eleve a megjelenés kettőzése, másrészt nagyon kifejező a távolban félig "rejtőző" kerekesszék - tolókocsi, amely szerepét az eddigi munkáid során érthetővé tetted számomra. Mindezekből van ennek a fotónak egy közvetlen összegződése is: a lélek, a test, és a szellem hármassága gyönyörűen jelenik itt meg előttem: hiszen az előtér fotós árny alakja és az örvendező háttéralakok ritmusával az alkotói vágyat fejezed ki - és ez pedig a lélek dolga. Az ember és a tér amit látok körötte, egyáltalán a harsány képi világ értelemszerűen a test megjelenése. És a szellem küzdelme itt az a kihívás, amely a kerekesszékes sorozatra jellemző.
Kétlem, hogy lehet ennél "egészebb" alakos önportrét készíteni.
Üdvözlettel: István

Számomra ez nagyon személyes képnek tűnik, biztosan az én szűrőim is kellenek ehhez, mert "csak" az itteni és a kiállítás képein keresztül ismerem Sándort.

A testtartásból kiolvasható érzések viszik számomra az egész képet, mert látom benne azt a megálló pillanatot, amikor valaki felkészül valamire és még nem mozdul (vagy éppen már elvégezte a dolgát és ebben a vége állapotban ül le és érzi át a mögötte lévő idő fáradtságát). Ez a felkészülő/megpihenő pillanat általában magányos helyzet, itt jelen van egy felnézés is, ami olyan, mint amikor benyit valaki a személyes térbe és épp így találja az embert és egy pillanatra még elcsíphető, miben is találtatott meg az ember reggel/este, ebben a magányában.

Oszt lehet, egyáltalán nincs is erről szó... :)

Ez a fajta werk-ség erős, amikor nem alkotó, hanem az előtte vagy az utána lévő, ránk felnéző embert mutatja meg.

A kerekes székre mutató pad és a fal háttere, a benne ülő alakkal mintha egy színpadi próbán megpihenő színészt mutatna, lent az árnyék meg mintha más világból, az aktív rögzítő szellemét mutatja, ez a kettősség nekem nagyon megfogható ezen a képen.

Kedves István, köszönöm a gondolatokat. Nincs itt szó „filozófiáról”, csupán szándékokról, munkamódszerekről. Én általában nagy sorozatokban dolgozom. Évekig panorámákat készítettem a földközitenger-melléki vidékekről, azok meseszerűségét kutatva-megmutatva. Ezeken a képeken (majdnem) mindig ott szerepelt Buksi és Giara kutyám, mintegy mottóként, személyes névjegyként. Pár éve az öregek, elesettek életével foglalkozom. A kerekesszéknek hasonló a szerepe, mint a kutyáknak volt. Névjegy, de egyben szimbólum is: veszélyeztetettségünkre figyelmeztet. Ugyanakkor a kerekesszék – ha váratlanul, váratlan szituációkban jelenik meg - szürreális tárgy is, melynek vizsgálom a világ más, „megnyugtató” tárgyaihoz való viszonyát.

A narancsárga színvilág a hajnali órától van.

Ez a kép nekem nagyon tetszik. Jó ez a többszörözés. A kalap az előtérben az alkotón és a kalapok az iskola falán. Azért viszont kár, hogy a felirat nem teljesen látszik, legalább is az eleje. Jó a narancs és elölről a sötétebb színek, amúgy is nagy kedvencem a narancs sárga.
Csak én nem vagyok egy filozófus, se szoci-aista, ezért nem értem, mit jelképez a tolókocsi a képein. Szinte az összesen rajta van része a képeinek. Gondolom majd ha megöregszem, megértem, de sokkal vidámabb lenne nélküle. Persze ha az ember részévé válik, akkor nem lehet kihagyni semmit, és így kell ábrázolni a mindennapjainkat.
Eme sorokat nem kell túl komolyan venni, hiszen én csak kérdező fejtegetést próbáltam.