Kedves tőled, hogy megkérdezted.
Amit láttam és ami engem képileg és érzelmileg érdekelt, az az, ahogy a fűszálak teteje és a fák teteje két teljesen különböző térben és dimenzióban létezik, de látszólag mégis gyengéden egymáshoz érnek a vízben. Szerencsém volt, mert a környezetet össze lehetett komponálni valami kiegyensúlyozottá. Szóval a képi mondanivaló megvolt.
Utána gondolkodtam el a címen, hogyan is fejezzem ki szavakban ezt a távoli, de mégis érzéki érintést. Kicsit arra emlékeztetett, mint amikor az ujjak begye vagy az ajkak összeérnek (ott láttam a párhuzamot, hogy két távoli ember, elszigetelt személyiség, de mégis érintkező test), gondoltam, ez a cím jó lesz, de nem lett.
Azért örülök, hogy megkérdezted, mert nekem ez a nagy alkotói dilemmám évek óta. Látom, érzem, bele is teszem, és egyszerűen nem bírok rávenni a nézőt, hogy velem asszociáljon. Ha belegondolok, akkor ez jellemzi a szar művészt vagy a művészkedő kontárt - aztán olyankor el is megy a kedvem az egésztől. Most éppen mintha visszatáérne a közlésvágyam valamiért.
Én nem érzem, hogy a képpel gond lenne, pl nálam a "két világ" cím már megállná a helyét, inkább érzem beszédesnek (ugye a két dimenzió..), mint a csókot. A csókkal az a "baj", hogy az emberek vagy az érzelmi töltést fogják keresni a képen, vagy a jól kivehető ajkakra fognak asszociálni, talán ezért nem érvényesül itt a képnél a cím.
Az alkotói válság..ez ilyen, (egy idézet jut eszembe, "Fel-le...hová gondol, Mancika, az én vonzalmam nem hullámvasút") szóval egyszer fent, egyszer lent.. de semmiképp nem mondanám a "szar művészt vagy a művészkedő kontárt"-t. Inkább azt érzem a "Látom, érzem, bele is teszem, és egyszerűen nem bírok rávenni a nézőt, hogy velem asszociáljon" mondatodnál, hogy - főleg ennél a képnél -, hogy túl messziről indítasz, vagy még inkább, túl mélyen van amit láttatni akarsz, ez egyáltalán nem baj, majd megértik amikor kell...
Szóval hajrá, elő a közlésvággyal! ;)
üdv, p.