Zsolt, én az értékelésedet zokszó nélkül tudomásul vettem. Amiben eszmecserét indítottam, az a leirat, melyből hiányoltam a talált csendéletek szerepét, kezelését és elfogadását. Ezt a hiányt töltötte fel számomra Demeter szövege, mely teljes fedésben van az én elképzeléseimmel, ezért irányadónak tekintem (szemben a csak tudatos elrendezést, tárgyválasztást követelő leirattal, melynek szigorú követése nálam kudarcra vezetett). Nekem a leirat változatlanul féloldalas.

István, szerintem az, amit Demeter a halott, vagy halódó természetről mond, az csupán az ő preferenciáját jelzi. Ki nem zár semmit.

Sándor, a leirat azért igyekszik meghatározásod szerint akadémikusabb lenni, mert enélkül azok, akik analizálnak, nem tudnak elindulni. Demeter a szemlélődésre helyezi a hangsúlyt, ami feltételezi, hogy egyrészt valamiféle viszonyrendszer alakul ki az alkotóban a tárgyakkal, másrészt ez eleve kizárja szinte, hogy talált helyzetet úgy ahogy van, le lehessen kapni, hiszen abban nincs benne ez az időtényező. Tehát a folyamat az lehet, hogy adva van egy megfigyelés, ami akár a véletlenből indulhat ki, ami aztán az alkotóban visszhangot ver, ami elindít egy folyamatot, aminek következtében nem csak a viszonyrendszer alakul ki, hanem az is, hogy hol nyúl bele az alkotó, fényben, rendezésben, háttérben. A lényeg, hogy az esztétikai rend és megfelelés létre tudjon jönni, az egyes képalkotóelemek egymással valamiféle viszonyrendszerben közös eredő felé mutasson.

Itt ebben az esetben a szobor nagyon határozott, kopog. Ehhez nem képes kapcsolódni a kék tárgy, mert az határozatlan, bátortalan, puha ehhez képest, viszont méretben meg kicsike, azaz nem érvényesül, nincs kötés köztük. Ezt létre lehet szerintem hozni a térbeli elrendezéssel, de azzal, hogy hanyatt fektetted a szőnyegen, így lezártad a teret. Szerintem ez az, ami okán ez most úgy néz ki, mintha leltár lenne.

Számomra az egy érdekes kérdés itt, hogy az örökkévaló élettelennel helyettesíthető-e az élő vagy holt, de múlékony? És a csendélet mennyire kötődik a "csendesülő" élethez? Egy elszáradt virág, egy gyümölcs, vagy akár egy fából készült tárgy pl. valamikor egy élő szervezet része volt. Egy kő tárgy vagy műanyag sosem. Vagy maga az átváltozás, az átlényegülés a vezérelv? Sándor értelmezésében most valahol ezt érzem.

Meghallgattam mit mond Demeter a csendéletről. Az ő szövegét teljesebbnek érzem, mint a leiratot. Szerintem úgy, ahogy van, helyettesíthetné azt. Nagyon fontosnak találom, hogy – bár megengedi a rendezést, és bár egyszer azt is mondja, hogy a kép legyen meg fejben, de később aztán mégis inkább a meglátást, a pillanat jelentőségét hangsúlyozza. Ez nekem nagyon fontos, mert a saját hajlamaimat, melyek a talált csendélet felé vonzanak, megerősítik (a csak megrendezett csendéletnek lehet, hogy vannak pedagógiai előnyei, én azonban ösztönösen idegenkedem tőle). Általában: Demeter szövege sokkal liberálisabb, mentes az akadémikusságtól, ezért nagyon inspirálónak érzem.

Hát meg fogom nézni a leiratot, lehet hogy kell csiszolni rajta - a helyzet a csendélettel az, hogy a talált tárgycsoportokból alkotott képek látszólag találtak, de a gyakorlatban szinte kizárt, hogy ahogy a jóisten összerakta, az úgy jó legyen képileg és ne kelljen matatni vele valamit.

Köszönöm, Zsolt, az ítéletet tudomásul veszem.

Néhány megjegyzést azért tennék. Ezt a csendéletet úgy csináltam, hogy kezembe vettem a bőséges leckeleiratot, és pontról pontra igyekeztem mindent teljesíteni. Arra különösen ügyeltem, hogy csak olyan tárgy szerepeljen, amelyikhez erős érzelmi kötődés, személyes történet fűz. Igen, a két „kék hengerhez” is, mely nem gyurma, hanem szintén kő. Igyekeztem a vezérfonalat szigorúan, és főleg a legegyszerűbben követni.

A leckeleirat – szerintem – nem rossz. Egyvalamit kifogásolok benne. Azt, hogy a tudatos összeállítás túlhangsúlyozásával, eleve kirekeszti a csendélet műfajából a véletlen alkotta tárgy-együtteseket, pedig a képzőművészetben, de leginkább a fotográfiában, ezeknek a „talált csendéleteknek” nagyon nagy szerepük volt és van. Igazán akkor lennék boldog, ha ezek létjogosultsága a mi alaptörvényünkben is elfogadásra kerülne.

Az az igazság, István, hogy előbb voltak a képek. Több csendéletet állítottam össze ezekből az elemekből, aztán ezt a kettőt kiválasztottam beküldésre, aztán kerestem valami címet. Nem volt szándékom semmiféle szimbolika.

Nagyon szép, festményszerű a színkompozíció (egészen pontosan van is előttem egy hasonlatos színekből komponált olaj festmény, amelyen egy meztelen nő és meztelen férfi beszélget, vagy inkább figyel egymásra) De ezek a színek. A mályvás-rózsaszín érzékisége, a kő keménysége, és a kis szobor rajzossága érthető számomra - vagy legalábbis megidéznek érzékeket. Az első fotó erős, kövekből kirakott szimbolikája is azonnal érthető - de az erre várt reakcióm elmarad a második képen, ott nem értem miért úgy vannak a kövek ahogy. Feltételezem, hogy az én hibám - félműveltségem lehet az ok, ha ennyire tudatos minden más.

Külön kíváncsi vagyok, hogy csendélet viszonylatban milyen értékelést kap a fotópár (magam részéről a pro- és kontra érvek számát azonos mennyiségűnek és súlyúnak érzem, pontosabban meg tudnám védeni vagy érteni bármelyik álláspontot... azt hiszem)