Nagyon érdekes vita bontakozott ki a képnél, nagyon érdekes kérdéseket feszegettek azzal, hogy mi is az, ami a fotós dolga. Én azt gondolom, hogy a fotós dolga a dokumentálás. Hacsak nem emberélet forog kockán, akkor nem a fotós dolga az, hogy beavatkozzon, vagy segítséget nyújtson, legalábbis nem az exponálás helyett, mert a fotós helyettünk van ott, általa tudunk a világ történéseiről, ezt a szerepet nem szabad tőle elvenni. Nagyon egyszerűsítő és földhözragadt gondolkodásnak tartom azt, ha a fotóson kérünk számon bármit, hogy ő miért nem ment oda, miért nem adott enni, miért nem kötötte be a sebesültet, van erre megfelelő szakember, vannak ott emberek. Még egyszer mondom: ez nem vonatkozik arra, hogy ha egyedül a fotós van jelen egy olyan helyzetnél, ahol az embert menteni kell, de ha bárki más rajta kívül ott van, akkor a fotós belehelyezkedhet a dokumentátor szerepébe.
   Enné a képnél is nagyjából erről van szó. Nyilvánvaló, hogy ez a helyzet önmagában olyan, ami nem nagyon tette lehetővé azt, hogy az ember nagyon módosítsa a beállításokat. Ehhez kell a rutin, ami nem megkerülhető. Ki kell jönnünk a saját komfortzónánkból ahhoz, hogy elkezdjünk olyan dolgokat megvalósítani, nagyon-nagyon sok rontott képpel, amik aztán később azt fogják eredményezni, hogy ha szembejön veled egy ilyen helyzet, akkor egy másodperc tört része alatt nem csak a helyzetet tudod észrevenni, hanem azt is lásd, hogy hogyan kell a képkivágást megszerkeszteni, hova kell állni, és milyen távolságból mit fog adni a képed, anélkül akár, hogy belenéznél a keresőbe. Ez azért fontos, mert, miközben a dokumentálás megtörténik, és a pillanatot abszolút jól elkaptad, és mindenki nagyon karakteres, nagyon jól megrajzolt portré, mégsem teljesen voltál optimális helyen, nem optimális az a nézőpont, ahonnan ezt a képet elkészítetted. Ha a kamera kicsit lejjebb kerül, és bal oldal fele elmozdul, akkor a háttérben lévő fiúnak is meglesz az arca, és akkor az átadás lesz a központban, és mindenki más ehhez képest kerül bele egy színpadi helyzetbe. Ráadásul még legalább egy lépéssel közelebb is lehetett volna menni ehhez az egészhez. Fontos ez a dolog azért, mert ez nem jön az embernek magától, szinte senki nem születik úgy, hogy rögtön tudja azt, hogy milyen távolságból lehet ezeket a képeket megcsinálni. Ebben az is benne van, hogy az ember szemérmes, akár még félelem is van benne egy bizonyos helyzettől, nem tudja, hogy milyen reakciókat fog kapni, nem tudja, hogy mire számítson, elkergetik, beszólnak neki, tehát, hogy mi lesz akkor, ha meglátják a fényképezőgépét. Ebben szerintem az segíthet, ha minél többet dolgozunk, és ha határozottak vagyunk és eltökéltek. Ez nem agressziót jelent, nem azt jelenti, hogy az ember szívtelenül beletolja az arcába mindenkinek a fényképezőgépet, hanem ha már eldöntöttem, hogy fotózni fogok, akkor ahhoz ragaszkodom úgy, hogy közben megvan bennem a nyitottság és a szelídség. Akár mosollyal, vagy a testbeszédemmel értésére adom a modellnek, hogy nem bántani vagy megalázni áll szándékomban, hanem egyszerűen szeretnék segíteni neki azzal, hogy az ő helyzetét dokumentálom. Ha ez az attitűd kialakul az emberben, akkor nagyon fontos tapasztalásokat fog tenni.
   Megjelent Kincses Károlynak a Black & White magazin 2012/5. számában egy igen fontos írása Utcai fényképész vagy fényképész az utcán? címmel az utcafotósokról, aki teheti, olvassa el, ugyanis nagyon fontos az, amit Károly mond. Magyarországon most (ez valószínűleg a gazdasági- és politikai helyzetnek is köszönhető) megszaporodott az utcafotografálással foglalkozók száma, de ez nem jár azzal, hogy több jó kép készülne. Maximálisan egyet tudok Károllyal érteni, hogy az utcán és az utcát fényképezni még nem jár együtt azzal, hogy valaki ún. street photographer legyen, bár nagyon sokan imádják ezt használni magukra, de korántsem történik ez meg a valóságban. Ehhez empátia kell, szem kell, ehhez olyan attitűd kell, amivel az ember csak akkor rendelkezik, ha nyitott a külvilágra. Nagyon sokan vannak abban a tévedésben, hogy azt gondolják, hogy nekik mindenképpen véleményt kell alkotniuk a kamerájukkal, és azt hiszik, hogy az utca egy terített asztal, amiről azt vesznek el, amit akarnak, anélkül, hogy oda bármit vissza kellene adniuk. Hazaviszik a képet, de jó, és ettől ő mekkora mester lesz. Azt tudom ehhez hozzátenni a magam tapasztalatából, hogy az az ember, aki nem tud jó önportrét készíteni, aki nem tud portrézni, aki a kompozícióval nincs tisztában, az már eleve hátránnyal indul, és ehhez még hozzátenném azt, hogy az utcafotografálás egy abszolút szép és izgalmas terület, de nem egy könnyen megszerezhető dicsőség. Bosszantó tud lenni az, hogy az emberek azt gondolják, hogy attól, hogy valaki az utcára került és hajléktalan, bármit meg lehet vele tenni. A témának nyitottam egy fórumtopicot is, ott folytassunk erről eszmecserét!
   Visszakanyarodva ehhez a képhez, én azért dicsérem meg Barát, és azért tartom ezt egy fontos képnek, mert benne van a humánum. Benne van az, hogy Bara ehhez az emberhez hogyan közelít, már csak azzal is, ahogy ezt az egész dokumentálást megtette, mert ez, azon kívül, hogy primer módon arról szól, hogy két fiatalember úgy gondolta, hogy segítséget nyújt egy hajléktalannak, ezzel együtt benne van az ő állásfoglalásuk is. Nagyon egyszerű: azzal, hogy Bara fizikailag a hajléktalan oldalán áll, és az ő nézőpontjához áll közelebb a kamerája, ez egy érzelmi hozzáállás is. Én nagyon köszönöm Barának ezt a képet, azzal együtt, hogy ezt még gyakorolni kell, ebben érdemes lenne mozognia. Ha Bara elfogad tőlem egy kéretlen tanácsot, akkor azt tudom mondani, hogy most lehet, hogy az lehetne a következő lépcső, hogy Hannát viszed magaddal, mert ő nagyon sokat segíthet neked abban, hogy egy szituációban közel kerülj az adott alanyhoz, de ne őt fényképezd, hanem ő legyen a kis segítőd, aki a kommunikációban segít amíg te dolgozol. Én úgy érzem, és abban reménykedem, hogy megvan benned az a plusz, ami ahhoz kell, hogy ne csak utcán készült fényképeket készíts, hanem ezekben a képekben több is benne legyen, és az a humánus megközelítés is érvényre jusson, ami a többi képednél számomra egyértelműen megjelenik. Hajrá, jó lenne, ha erről tudnánk beszélgetni, kíváncsi lennék Bara véleményére. A leckemegoldás is megvan, de ez nem jelenti azt, hogy ezzel ne foglalkozz tovább. (hegyi)
értékelés: