Az a helyzet, hogy miközben az egésznek van egy nagyon plasztikus érzete, ami ezt a növényzetet illeti, ami nem tudom milyen tarló lehet, de nem is akarom ezt megfejteni, mert nézzétek el nekem, én pesti csávó vagyok, nem vidéki, úgyhogy ezt nem tudom, de ami ebben anyagszerű, az már sok az égen. Ettől az egész olyan, mintha kis körömollóval kivágtad volna a felhőket, és utána újból összeraktad volna. A valóság nem ilyen, és már pedig itt az a baj, hogy ha ennyire elrugaszkodunk a valóságtól, akkor eljutunk oda, ahova Boris Vallejo eljutott, igen ám, csak ott neki megvoltak a hősei. Ott azok a hősök voltak azok, akik miatt a dolgok túl lettek rajzolva, mint egy képregénynél. Ez most egy képregényi helyzetté vált, és ez nem tesz neki jót, mert nem tudom, hogy mit kezdjek akkor vele, hogy hogy a francba meditálunk mi egy képregényben. Vagy mindjárt jön a kengyelfutó gyalogkakukk, és bele bip-bip-pel ebbe az egészbe. Szóval nekem most ez a problémám. Az jó, hogy az az út benne van, egy kicsit határozottabbnak kellene lennie, Isten ments, hogy levágjuk, sőt, én még rátennék egy 10 dekával, de felejtsük el, én legalábbis azt mondom, hogy el kellene egyszer csak oda jutni, hogy kezdjünk valamit az élességgel, mint fogalommal. Az a helyzet, hogy az élesség olyan tünemény, amit amikor megveszi az ember a legújabb gépet, akkor el van ájulva, belehabarodik, és ott is marad, mert hogy minden annyira éles, hogy a legutolsó szőrszál is látszódik egy hangya kislábujján, de ez nem igaz, mert a valóság nem ilyen. A preraffaeliták használták talán utoljára azt, hogy a festményeken is minden egyformán éles, az előtér, a középtér, és a háttér is, miközben a szem, amikor befogad valamit, csak egy élességi pontot képes megragadni a térben, az összes többi, az előtte és a mögötte lévő nem éles. Ennek megfelelően, ha egy fotón rá akarom valamire irányítani a figyelmet, akkor csak azt állítom élesre, mert az összes többinek a homályban, vagy életlenségben tartásával érem el azt, hogy arra az egyetlen területre koncentráljon, vagy adott esetben, ha fordítva komponálok, akkor a lényeget tartom életlenben, és valami lényegtelenre fogok ráfókuszálni. Ezzel járatom folyamatosan a lényegtelen és a lényeges között a szemét annak, aki nézi. Kell tudni, hogy ez egyik eszköze a kompozíciónak, és kell tudni alkalmazni azt, hogy mikor és hol kell annak az élességnek megjelennie a képen. Még egy dolgot hozzátennék ehhez, mégpedig azt, hogy fárasztó. Amikor valami nagyon éles, vagy nagyon túl van élesítve, ráadásul ezt még szoktátok utólag bizergálni a képkezelőben, akkor nekem ez jutott az eszembe, hogy fárasztó vizuálisan. Egyszerűen a szemgolyóm, de még az agyvelőm is kifárad, hogy nincs nyugalom, hogy minden kapargatja a retinámat. Nem tudom ezt máshogy mondani. Értem, oké, de tőlem ez a világ nagyon messze áll. Egyébként azt gondolom, hogy ez így, ebben a formában nekem még egy színpad. Ha meg lenne az az út, és az mutatna valahová, és történhetne ott valami, vagy legalább odaképzelhetnék valamit, akkor talán működhetne, de most ez így nekem csak színpad. (hegyi)
értékelés: