Csend meditáció

Csend meditáció

Az a helyzet, hogy miközben az egésznek van egy nagyon plasztikus érzete, ami ezt a növényzetet illeti, ami nem tudom milyen tarló lehet, de nem is akarom ezt megfejteni, mert nézzétek el nekem, én pesti csávó vagyok, nem vidéki, úgyhogy ezt nem tudom, de ami ebben anyagszerű, az már sok az égen. Ettől az egész olyan, mintha kis körömollóval kivágtad volna a felhőket, és utána újból összeraktad volna. A valóság nem ilyen, és már pedig itt az a baj, hogy ha ennyire elrugaszkodunk a valóságtól, akkor eljutunk oda, ahova Boris Vallejo eljutott, igen ám, csak ott neki megvoltak a hősei. Ott azok a hősök voltak azok, akik miatt a dolgok túl lettek rajzolva, mint egy képregénynél. Ez most egy képregényi helyzetté vált, és ez nem tesz neki jót, mert nem tudom, hogy mit kezdjek akkor vele, hogy hogy a francba meditálunk mi egy képregényben. Vagy mindjárt jön a kengyelfutó gyalogkakukk, és bele bip-bip-pel ebbe az egészbe. Szóval nekem most ez a problémám. Az jó, hogy az az út benne van, egy kicsit határozottabbnak kellene lennie, Isten ments, hogy levágjuk, sőt, én még rátennék egy 10 dekával, de felejtsük el, én legalábbis azt mondom, hogy el kellene egyszer csak oda jutni, hogy kezdjünk valamit az élességgel, mint fogalommal. Az a helyzet, hogy az élesség olyan tünemény, amit amikor megveszi az ember a legújabb gépet, akkor el van ájulva, belehabarodik, és ott is marad, mert hogy minden annyira éles, hogy a legutolsó szőrszál is látszódik egy hangya kislábujján, de ez nem igaz, mert a valóság nem ilyen. A preraffaeliták használták talán utoljára azt, hogy a festményeken is minden egyformán éles, az előtér, a középtér, és a háttér is, miközben a szem, amikor befogad valamit, csak egy élességi pontot képes megragadni a térben, az összes többi, az előtte és a mögötte lévő nem éles. Ennek megfelelően, ha egy fotón rá akarom valamire irányítani a figyelmet, akkor csak azt állítom élesre, mert az összes többinek a homályban, vagy életlenségben tartásával érem el azt, hogy arra az egyetlen területre koncentráljon, vagy adott esetben, ha fordítva komponálok, akkor a lényeget tartom életlenben, és valami lényegtelenre fogok ráfókuszálni. Ezzel járatom folyamatosan a lényegtelen és a lényeges között a szemét annak, aki nézi. Kell tudni, hogy ez egyik eszköze a kompozíciónak, és kell tudni alkalmazni azt, hogy mikor és hol kell annak az élességnek megjelennie a képen. Még egy dolgot hozzátennék ehhez, mégpedig azt, hogy fárasztó. Amikor valami nagyon éles, vagy nagyon túl van élesítve, ráadásul ezt még szoktátok utólag bizergálni a képkezelőben, akkor nekem ez jutott az eszembe, hogy fárasztó vizuálisan. Egyszerűen a szemgolyóm, de még az agyvelőm is kifárad, hogy nincs nyugalom, hogy minden kapargatja a retinámat. Nem tudom ezt máshogy mondani. Értem, oké, de tőlem ez a világ nagyon messze áll. Egyébként azt gondolom, hogy ez így, ebben a formában nekem még egy színpad. Ha meg lenne az az út, és az mutatna valahová, és történhetne ott valami, vagy legalább odaképzelhetnék valamit, akkor talán működhetne, de most ez így nekem csak színpad. (hegyi)
értékelés:

Hozzászólások

21
Értékelem!

Persze , hogy viseljuk! Vegul is ettol szines ez a vilag :)).

27
Értékelem!

:) Én is jól szórakozom közben, és örülök, hogy elviselitek :))

29
Értékelem!

Szia Istvan ,

koszonom s halas vagyok a hozzaszolasokert !:) Igen szorakoztatoak.

Tisztelettel:
Robert Biri

23
Értékelem!

A csend rétegei... Olvasom Feri hozzászólását, és nagyon egyetértek vele, pontosan megfogalmazta hogy képileg miért harsány (ami nem csend) Ez a sárga és ez a kék eleve komplementerek, és akkor ott vannak még azok a felhők mozgalmas formái. Tényleg, éppen hogy egy nagyon csavaros rapszódia, szélsőértékek közötti ingázás, ami valahol nagyon mozgalmas. De mégis értem azt a békés csend üzenetet is, ami ilyenkor belül keletkezik, azt a megnyugvást, ami a kontrasztja ennek a természeti külsőségnek. Ez a csend talán a harmónia csendje. És bár képileg az az út talán nem kell, de út meg mindig kell, az a meditációs ösvény, de az énképe miatt nem lehet több sem belőle, mert másról szólna. Én úgy érzem most, ha levágnánk, kevesebb lenne az üzenet, maradna csak a rapszódia.

23
Értékelem!

Szia Ferenc,

orulok, hogy tetszik! Koszonet a hozzaszolasert !

Robert

32
Értékelem!

Szerintem ez nem csend. Itt harsognak a színek, szinte hallom a szél zúgását. Megszoktuk ugye, hogy mindég alul sötétebb, felül világosabb nem csak a kép, hanem általában minden amerre nézünk. Itt viszont nem az történik, alul van ez a sárgásbarna tarló, és fölül a kék ég. Sőt, minél följebb nézünk annál sötétebb az a kék. Szerintem jó az, hogy felborul a képen a sötét és világos helyzete, mert ez kényszerít gondolkodásra, mélázásra. Mivel szinte mást nem is látok, csak a végtelen nagy teret, ahol nem korlátoz semmi, ezért nekem ez a kép inkább szól a szabadságról, szabadságvágyról, mint bármi másról. Két apró, zavaró tényezőre azért felhívnám a figyelmed. Az egyik, a jobb oldalon látható földesút részlet, ami töri a tarló "textúráját", szerintem simán levágható, a másik is apróság, gondolom, Te sem vízmértékkel fényképezel, hanem fényképezőgéppel, viszont a néző számára nagyon zavaró tud lenni, ha a horizont nem párhuzamos a kép aljával. Egyébként tetszik a kép.

Új hozzászólás