Tudok-e

Ezzel arra a kérdésre keresem a választ, hogy meg tudom-e mondani, ki vagyok én. Hogy valaki más tudhatja-e, ki vagyok én. Hogy vagyok-e valaki.

Ahhoz, hogy közelebb jussunk a kép megfejtéséhez, válasszuk külön a verbális üzenetet és a képit. Bonyolultabb kérdéssel foglalkozik a kép címéből elinduló leirat, ez a mankó úgymond a kép értelmezéséhez, vagyis a kép illusztrálja ezt a leiratot. Ahhoz, hogy valakiről meg tudjuk mondani, kicsoda, információkra van szükségünk. Hogy ezeket az információkat honnan merítjük, beszélgetésekből, testkommunikációból, megérzésből, hallomásból, vagy ezek keverékéből, az egyéni, és a megfigyelőtől függ. Tehát nincs vegytiszta megismerés. Az önmegismerésnél pedig épp az a nehézség, hogy nincs biztos fix külső pont, amihez viszonyíthassuk magunkat, vagyis még az se biztos, hogy ha ez a pont saját magunk korábbi helyzete, az bármihez is biztosan közel vihet. Ezért elvileg a kérdésre a válasz nem, viszont az élet a gyakorlatban mindig hordoz közelítéseket, amikor valami ok miatt úgy döntünk, hogy a meglévő információkészlet elég, hogy következtetéseket vonjunk le. Az lehet a helyes út, ha a kérdést újra és újra feltesszük, és ha lényegi változást észlelünk, akkor azt elemezzük.
   A fotó mindezt azzal illusztrálja, hogy a modell egy törött tükörbe néz, így a mozaikkép is a fenti okfejtést támasztja alá, van ami többszörözve jelenik meg, van, ami elcsúszva és van, ami nincs a képen. Két bizonytalanság van a képen, ami a nézőt is bizonytalanná teszi. Az egyik a szín, a barnított színvilág, ami archaizál, ami annyiban más, mint a fekete-fehér, hogy azzal hogy szépia felé lévő színt használ, esztetizál, vagyis a fekete-fehér konkrétságát, dokumentálást is hordozó jellegét gyengíti, szépíti, idealizálja. A másik maga a kompozíció, ami azzal, hogy jeleket hagy meg a környezetből, értelmezni kényszeríti a nézőt ezeket a jeleket, a maga nyelvére próbálja fotdítani, miközben ezek a jeltöredékek most nem adnak az üzenethez hozzá. Ha ugyanezt az autó belsőt úgy fotózzuk, hogy közben a táj, főleg az út is rákerüljön a háttérre, akkor egyből értelmet ad ezeknek a képalkotó elemeknek a jelenlétére az, hogy az út is kapcsolódik ehhez a filozófiai rendszerhez. Most ez a centrális kompozíció részben jó dinamikát ad a töredezett tükörnek, de a vágások és a környezet ezt a dinamikai ellentétet csökkenti. Mindazonáltal a kép jó kép, és ahogy megegyeztünk, nem mondok disznót. (hegyi)

Hozzászólások

Én a kérdésekhez és a válaszokhoz nemigen tudok mit hozzászólni, de mint kép tetszik, nagyon kifejező a négy szemeddel. Remélem más-mást látsz mindegyikkel, és más választ találsz meg mindenik szemeddel. Á.

Ezt jól megfogalmaztad, ezt az utolsót, Gábor, pont erre reflektál a képem... Hogy valahol nem értem az egész bemutatkozás/portré műfajt, és nem is akarom érteni. Tiszteletből rendben van, beküldöm a leckét, belenézek a lencsébe, de a legtöbb, amit nyújthatok, a kérdésfeltevés. A többi, a bemutatkozáson, a portrén túl már csak a néző van, és ő nem engem lát, hanem saját magát stb stb. Más képtípusoknál egyértelmű a szituáció, de az önportrét, azt nem értem.

Aki azt mondja, ismer engem, hazudik, vagy téved. Vagy felületes.
Ha én mondanám, az is hazugság, vagy tévedés lenne. Vagy felületesség.
A legközellebbi hozzátartozónk, akinek minden rezdülését "ismerjük", az is okozhat olyan meglepetést, reagálhat úgy, amit sose feltételznénk, amin megdöbbenünk, elképedünk. Adott esetben saját reakcióink is meglepőek, ha egy pillanatra külső szemlélőként nézünk magunkra.
Törekedni kell a világ, az emberek, magunk megismerésére, de nem hiszek ennek maradéktalan megvalósíthatóságában. Már csak Gödel és Heisenberg miatt se. Hogy Freudot ne említsem. Meg Bachot.

Ja, és nagyon köszönöm a hosszú válaszodat. Van mit rajta olvasni.

A képem arról szól, hogy én ezeket a válaszokat nem ismerem. Vagy nem így.

A kékszakállút viszont igen:)

Gábornak egy kis történet. Taliándörögdön voltunk a művészetek völgye rendezvényen, amikor megismerkedtem a Vedres Ágival, és még néhány estiskolással. Ágival elég gyorsan összehaverkodtunk, csavarogtunk, fotózgattam, meg ilyesmi. Egyik alkalommal rám bízta a táskáját talán hogy, vigyem el a Hegyinek, pontosan már nem is emlékszem hogy volt. A lényeg az, hogy rá kérdeztem az Ágira: Ennyire megbízol bennem. Mire a válasza az volt: Persze Feri, láttam a képeidet ismerlek.

Ha már ismeretelméleti filozofálás irányába megyünk:
Nem tudod elmondani, hogy ki vagy, mert ahhoz az egész eddigi életed kellene elmondani, ami persze pont annyi időt venne igénybe, emennyi eddig eltelt (vagy többet, mert elmondani tovább tart, mint megélni) és persze közben egy csomó minden történne veled, ha más nem, hát az, hogy elmeséled a történeted. Minden más csak kivonatolás, sűrítás, szükségképp torzítás. Másrészt te magad se lehetsz százszázalékosan tisztában önnmagaddal, az összes motivációddal, hisz ott a mély és sötét tudatalatti is...
Szóval lehet éndarabkákat csepegtetni, tudatos, vagy tudattalan torzításokkal, helyesen, vagy helytelenül szétválogatva a fontosat a lényegtelentől.
Ettől függetlenül persze vagy valaki, hiszen a személyiség nem függvénye annak, hogy mennyire elmondható. Elszámolással meg csak magadnak tartozol, épp elég macera az is.
Arra nézve meg, hogy kell-e ismerni valaki mást maradéktalanul, vagy megmutatni magunkat maradéktalanul, ajánlott megnézni, hallgatni, megismerni a kékszakállú herceg várát. Szerintem abban minden benne van ezügyben.

a pillanatkép is igaz. Mert a pillanat igaz.

Gábor, most csak neked szeretnék válaszolni. Amikor a képet készítettem, komoly voltam és elszánt, de nem szomorú.

Azon gondolkodtam, meg kell-e tudnom mondani, ki vagyok én. Egyrészt, hogy kinek tartozom elszámolással - hogy másoknak miért nekem kellene megmondanom, magamnak pedig miért kell. A másik idevonatkozó kérdés, hogy ha definiálom önmagam, "bemutatkozom", azzal nem vetek-e gátat a személyiségfejlődés szabad folyásának, és szabályozom egyenes medrekbe magamat.

Aztán az jutott eszembe, hogy vajon lehet-e eléggé rám figyelni ahhoz, hogy engem megismerhessen a másik, hogy jogot nyerhessen ahhoz, hogy ő bemutasson valakinek. Ehhez őneki nyilván saját magát kell jól ismernie - de vajon ilyen létezik-e? Akarom-e, hogy valaki erre képes legyen? Jár-e a nekem az a kiváltság, hogy megőrizhetem a lelkemnek egy részét magamnak? Vagy jár-e nekem az a kiváltság, hogy az emberek egészemben ismerjenek? És vajon méltóak-e rá, vissza fognak-e vele élni?

Mire az utolsó kérdés eszembe jutott, már teljesen össze voltam zavarodva. Számomra az a kérdés azzal egyenértékű, hogy "mi az élet?" vagy "mi az idő?".

Ádám, nézegesd még a képet, hátha rájössz valamire.

A tükör lehet,hogy elhasznált, mert törött... ám a kép semmi esetre sem semmit mondó.
No, és ha már egyetértés, akkor én GG-vel ;-)

A válaszok egyébként rendre nem, nem és igen. Ha ezeket elhiszed és elfogadod nem lesz ennyire szomorú az arcod sem.

Ferivel értek egyet, ez olyan sokszor látott reakció, törött tükör nagyon hatásos de elhasznált és semmitmondó.

Vera, szerintem sokszor pont ez ilyen kérdések adják meg a válasz elejét önmagukra. "Aki föltette ezt a kérdést, az én vagyok." "Aki ezt a kérdést kifényképezte magából, ahogy Feri mondja, az is én vagyok." Nagyon kifejező lett ez a kép, köszönöm, hogy megmutattad.:)

Jó nehéz kérdésekre keresed a választ Vera! Most ugye lehetne ezernyi sztereotip választ adni a kérdésre is, a képre is, és nem hiszem, hogy előrébb leszel-leszünk. De ha kifényképezed magadból az érzéseidet, gondolataidat közelebb járunk a válaszhoz.

Új hozzászólás