Én a kérdésekhez és a válaszokhoz nemigen tudok mit hozzászólni, de mint kép tetszik, nagyon kifejező a négy szemeddel. Remélem más-mást látsz mindegyikkel, és más választ találsz meg mindenik szemeddel. Á.

Ezt jól megfogalmaztad, ezt az utolsót, Gábor, pont erre reflektál a képem... Hogy valahol nem értem az egész bemutatkozás/portré műfajt, és nem is akarom érteni. Tiszteletből rendben van, beküldöm a leckét, belenézek a lencsébe, de a legtöbb, amit nyújthatok, a kérdésfeltevés. A többi, a bemutatkozáson, a portrén túl már csak a néző van, és ő nem engem lát, hanem saját magát stb stb. Más képtípusoknál egyértelmű a szituáció, de az önportrét, azt nem értem.

Aki azt mondja, ismer engem, hazudik, vagy téved. Vagy felületes.
Ha én mondanám, az is hazugság, vagy tévedés lenne. Vagy felületesség.
A legközellebbi hozzátartozónk, akinek minden rezdülését "ismerjük", az is okozhat olyan meglepetést, reagálhat úgy, amit sose feltételznénk, amin megdöbbenünk, elképedünk. Adott esetben saját reakcióink is meglepőek, ha egy pillanatra külső szemlélőként nézünk magunkra.
Törekedni kell a világ, az emberek, magunk megismerésére, de nem hiszek ennek maradéktalan megvalósíthatóságában. Már csak Gödel és Heisenberg miatt se. Hogy Freudot ne említsem. Meg Bachot.

Ja, és nagyon köszönöm a hosszú válaszodat. Van mit rajta olvasni.

A képem arról szól, hogy én ezeket a válaszokat nem ismerem. Vagy nem így.

A kékszakállút viszont igen:)

Gábornak egy kis történet. Taliándörögdön voltunk a művészetek völgye rendezvényen, amikor megismerkedtem a Vedres Ágival, és még néhány estiskolással. Ágival elég gyorsan összehaverkodtunk, csavarogtunk, fotózgattam, meg ilyesmi. Egyik alkalommal rám bízta a táskáját talán hogy, vigyem el a Hegyinek, pontosan már nem is emlékszem hogy volt. A lényeg az, hogy rá kérdeztem az Ágira: Ennyire megbízol bennem. Mire a válasza az volt: Persze Feri, láttam a képeidet ismerlek.

Ha már ismeretelméleti filozofálás irányába megyünk:
Nem tudod elmondani, hogy ki vagy, mert ahhoz az egész eddigi életed kellene elmondani, ami persze pont annyi időt venne igénybe, emennyi eddig eltelt (vagy többet, mert elmondani tovább tart, mint megélni) és persze közben egy csomó minden történne veled, ha más nem, hát az, hogy elmeséled a történeted. Minden más csak kivonatolás, sűrítás, szükségképp torzítás. Másrészt te magad se lehetsz százszázalékosan tisztában önnmagaddal, az összes motivációddal, hisz ott a mély és sötét tudatalatti is...
Szóval lehet éndarabkákat csepegtetni, tudatos, vagy tudattalan torzításokkal, helyesen, vagy helytelenül szétválogatva a fontosat a lényegtelentől.
Ettől függetlenül persze vagy valaki, hiszen a személyiség nem függvénye annak, hogy mennyire elmondható. Elszámolással meg csak magadnak tartozol, épp elég macera az is.
Arra nézve meg, hogy kell-e ismerni valaki mást maradéktalanul, vagy megmutatni magunkat maradéktalanul, ajánlott megnézni, hallgatni, megismerni a kékszakállú herceg várát. Szerintem abban minden benne van ezügyben.

a pillanatkép is igaz. Mert a pillanat igaz.

Gábor, most csak neked szeretnék válaszolni. Amikor a képet készítettem, komoly voltam és elszánt, de nem szomorú.

Azon gondolkodtam, meg kell-e tudnom mondani, ki vagyok én. Egyrészt, hogy kinek tartozom elszámolással - hogy másoknak miért nekem kellene megmondanom, magamnak pedig miért kell. A másik idevonatkozó kérdés, hogy ha definiálom önmagam, "bemutatkozom", azzal nem vetek-e gátat a személyiségfejlődés szabad folyásának, és szabályozom egyenes medrekbe magamat.

Aztán az jutott eszembe, hogy vajon lehet-e eléggé rám figyelni ahhoz, hogy engem megismerhessen a másik, hogy jogot nyerhessen ahhoz, hogy ő bemutasson valakinek. Ehhez őneki nyilván saját magát kell jól ismernie - de vajon ilyen létezik-e? Akarom-e, hogy valaki erre képes legyen? Jár-e a nekem az a kiváltság, hogy megőrizhetem a lelkemnek egy részét magamnak? Vagy jár-e nekem az a kiváltság, hogy az emberek egészemben ismerjenek? És vajon méltóak-e rá, vissza fognak-e vele élni?

Mire az utolsó kérdés eszembe jutott, már teljesen össze voltam zavarodva. Számomra az a kérdés azzal egyenértékű, hogy "mi az élet?" vagy "mi az idő?".

Ádám, nézegesd még a képet, hátha rájössz valamire.

A tükör lehet,hogy elhasznált, mert törött... ám a kép semmi esetre sem semmit mondó.
No, és ha már egyetértés, akkor én GG-vel ;-)

A válaszok egyébként rendre nem, nem és igen. Ha ezeket elhiszed és elfogadod nem lesz ennyire szomorú az arcod sem.

Ferivel értek egyet, ez olyan sokszor látott reakció, törött tükör nagyon hatásos de elhasznált és semmitmondó.

Vera, szerintem sokszor pont ez ilyen kérdések adják meg a válasz elejét önmagukra. "Aki föltette ezt a kérdést, az én vagyok." "Aki ezt a kérdést kifényképezte magából, ahogy Feri mondja, az is én vagyok." Nagyon kifejező lett ez a kép, köszönöm, hogy megmutattad.:)

Jó nehéz kérdésekre keresed a választ Vera! Most ugye lehetne ezernyi sztereotip választ adni a kérdésre is, a képre is, és nem hiszem, hogy előrébb leszel-leszünk. De ha kifényképezed magadból az érzéseidet, gondolataidat közelebb járunk a válaszhoz.