[Családi fotó, Szekszárd, rég]
Elsőre is a címre kell mondjak valamit, mert értem én, hogy ott a vöröskereszt jel vagy mifene, és ezért a plusz jel, de valahogy nem tudok mit kezdeni ezekkel a címadásokkal, nem csak Dávidnál, de másnál se. Amikor képforma adja a címet, T, O, + és a többi, az nekem megúszós. Lehet hogy az a baj, hogy túl sok képpel volt dolgom már és amikor katalogizál, kiállítást csinál az ember, akkor jön rá, hogy visszanyal a fagyi. Ha jól látom, a falon egy (szülői) pár, és talán a kép előtti két ember azonos lehet azokkal, akik a képen vannak, és talán az ő fiuk az, aki a kamerát kezeli, talán. De lehet hogy a fali kép és a két ember nem azonos, hanem szintén valami rokoni kapcsolat, talán akkor nagyszülők vannak a falon. Talán. és talán az a bajom, hogy egyrészt sok a talán, másrészt ehhez még az is hozzájárul, hogy van is benne szoció meg nincs is, mert ugye a szocióban azért ennél több a tényszerűség, miközben a dőlő perspektíva nem nagyon értelmezhető, hiszen csak nem vagyunk épp részegek, hiszen ez nem egy esküvő, vagy nem is tudom. Talán. Szóval Dávid, ezt én a korai zsengék közé teszem és jó lenne, ha a mai Dávid mint tanulmányt kezelné ezt, és újra nekifutna. Merthogy a Horus archívum azért abban más projekt, hogy ott ritka a művészieskedés, azok úgy rosszak, hogy közben épp emiatt szépek is, úgy hibásak, hogy közben a totális amatőrség mellett kordokumentumok is, szóval én ebben érzek egy kis csináltságot. (hegyi)
kép: például a romlott film. Mindenképpen lutri, a kérdés tehát eleve eldőlt abban, hogy mennyire tervezhető. De ha tudod, hogy romlott és az hozhat érdekes szitukat, akkor a dolgod az, hogy utólag legyél kutya kemény, vagyis hogy amit a véletlen hoz, azt se fogadd el csak azért, mert milyen szépen rohad vagy milyen szépen esik szét. Ha nem ad hozzá a koncepcióhoz, a képhez, ami a fejedben van, ne hagyd eltéríteni magad a technika által. A trendek, divatok azért vannak, mert az ember mindig keres és néha visszanyúl az alapokhoz is akár, elővesz régi technikákat, és ha ez csak azért van, mert nem tudja, mit akar, azaz nincs ihlet, akkor nyomjunk valami jó kis roncsderbit, akkor ott a gyeplő a lovak között van. Az is kérdés és fontos, hogy észreveszi-e valaki, ha a saját epigonja lesz.
A képre: jó, hogy te hozod párhuzamba Lukszékat, és nem nekem kellett, jó a példa. Ott is alkalmazol egy technikát, itt is, jegyzem meg, mindig van technika, hisz nélküle nem lenne kép. Ott a mondatok benned egyélrtelműek lettek, és utána készült a kép, nehezen hiszem hogy véletlenre bíztad volna, hogy mi lesz a képen, vagy a technikára. Ott a kezedben volt a kantár, és te voltál a főnök, tudtad, hogy pukkasztani fog, akartad is, mert közölni akartál valamit. Itt ez elment a fenébe azzal, hogy a technika elbűvölt és elkezdtél bindzsizni azzal, ami adott volt, miközben nem egészen tudtad, mit akarsz a képpel, vagyis ad hoc jelleggel játszottál. Ez azért kevés nekem, mert már ezen túl vagy szerintem, ezen azt értem, hogy mindenkinek egészséges módon ez a pillanat eljön, hogy elkezd játszani ezzel, de jó esetben túl is jut, mert a belső kényszer és mondanivaló kiforogja mindig, hogy mi legyen hozzá a forma. Itt a forma elvitte az erdőbe az egészet és a tartalom mivel eleve billeg, nem adott hozzá. A forma egy kurva, aki billegeti magát, hogy hágd meg, de csak forma. Ezért az aktus után jószerivel elszáll az egész a francba.
Írod, hogy több tényezős az egyenlet. Igen. A kezdetnél van 100 út, és ezt redukálja az ember, első körben fejben, aztán technikával és kompozícióval, majd a laborban és a végén azért jó, ha 1 út marad. Magyarán, ha túl sok kapcsoló marad nyitva, akkor azért felmerül az, hogy van-e üzenet, és ha van, átjött-e, és én meg azt mondom, hogy az nem nagyon jó, ha a nézőre bízunk mindent, majd fejt magának üzenetet, mi meg örülünk, hogy nem hagyta szó nélkül. Fenét. Az alkotás ennél durvább manipuláció, az alkotás végén biza annak a hülye nézőnek azt kell akarnia látni és érezni, amit én akarok, hiszen különben majmok is festhetnének. Értesz-e? Nem hagyható nyitva minden út. Ez olyan, mint a karma. A karma egy lehetséges térképvázlat, ami a tiéd. Látni a honnant és azt is, mi a végállomás. De hogy vasúttal, repcsivel, gyalog, kerülővel, átszállással vagy hogy jutsz el, az a saját akarat. Ha mindent rábízunk a véletlenre, akkor sodródás van. Az nem az, ami a tao, hogy úton kell lenni. Tehát az alkotásnál is te vagy a főnök, a kép a szolga és a néző a közönség, ha a közönség szabadon mászkál, kimegy, bejön, találgatja, ki miért van a színpadon, mi a darab és mi a koncept, akkor a vége előtt már elunja, és hazamegy, mert ténferegni nélküled is tud.
Cím: fentiekből lehet hogy már jobban érted majd: a cím egy réteg. Van, hogy csak regisztrálja a látottakat. Lány locsolóval. De van, hogy ha az üzenet miatt szükséges, mert van olyan réteg, ami képben nem elmondható, akkor irányít, hozzáadja azt a pluszt. Nem szerep nélküli. És a néző is így kezeli. És itt keresi a pluszt. És viszed az erdőbe vele, hogy az fontos, miközben nincs magyarázata, csak esztétikai annak a vörös keresztnek ott, nem mentősök a szereplők, nem történt haláleset, tehát nincs miért dekódolni, de te erre erősítesz rá, azaz szivatod a néződ.
Komment: nem mindegki egyformán aktív, érdemes ráüzenni az üzenővel, ha fontos a kérdés, mert esetleg elvesztette a fonalat a képek között, ha nincs bookmark jelző beállítva neki. (én se szoktam visszaolvasni magam)