Azt hiszem, ez a kép kaphatna egy 18-as karikát, vagy akár 28-ast is, mert lehet, hogy az értelmezése abban a mélységben, ahogy Tamás érezte, azoknak dekódolható igazán, akik az elmúlt 40 évben cseperedtek fel, és vannak emlékeik az Ifiparkról, a KöKiről, azokról a terekről, ahol ez a szegényes, műanyag vidámságot, jelkép felszabadulást adó környezet még élő volt. Mert ez a kép számvetés, szembesítés, akár az elmúlt 20 év kudarcaival, a vad fűvel benőtt padromokkal, a valahogy itt felejtett térplasztikákkal, azokkal a formákkal, helyzetekkel, melyek mára már csak így, félreeső, benőtt beszőtt mementóként találnak ránk olykor. A csend belső, magunkkal szembesülünk, magunknak számolunk el, és a kép ereje abban van, hogy mindezt nem valami historizáló, álszoció köntösben, hanem naturálisan, kellő távolságtartással ábrázolja, érzékelteti. Nem tudom, hogy annak, aki a huszonegyedik század gyermeke, mit mondanak ezek a jelek, lehet, hogy nekik az apák furcsaságai közé sorolódnak, de nekünk, delelőn vagy az után lévőknek ez a személyes archívumunk része. Egy kirándulás mit se tudva, séta a réten, pihentető kikapcsolódás, és akkor egyszercsak ott a pad, ahol vártuk Erzsit, közben fogyott a kétdekásból bátorításképpen, és pereg a film, és nem merünk leülni, csak nézzük a furcsa pop-artnak szánt falat, a padromot, és emlékezünk. Köszönöm. (hegyi)
értékelés:
Most látom csak, hogy nem reagáltam a kommentekre, elnézést kérek érte! Eszter, Sándor, István, Dávid köszönöm a hozzászólásokat.
Zsolt, köszönöm az elemzést és igen, ez egy szomorú kép.