csend

csend

Azt hiszem, ez a kép kaphatna egy 18-as karikát, vagy akár 28-ast is, mert lehet, hogy az értelmezése abban a mélységben, ahogy Tamás érezte, azoknak dekódolható igazán, akik az elmúlt 40 évben cseperedtek fel, és vannak emlékeik az Ifiparkról, a KöKiről, azokról a terekről, ahol ez a szegényes, műanyag vidámságot, jelkép felszabadulást adó környezet még élő volt. Mert ez a kép számvetés, szembesítés, akár az elmúlt 20 év kudarcaival, a vad fűvel benőtt padromokkal, a valahogy itt felejtett térplasztikákkal, azokkal a formákkal, helyzetekkel, melyek mára már csak így, félreeső, benőtt beszőtt mementóként találnak ránk olykor. A csend belső, magunkkal szembesülünk, magunknak számolunk el, és a kép ereje abban van, hogy mindezt nem valami historizáló, álszoció köntösben, hanem naturálisan, kellő távolságtartással ábrázolja, érzékelteti. Nem tudom, hogy annak, aki a huszonegyedik század gyermeke, mit mondanak ezek a jelek, lehet, hogy nekik az apák furcsaságai közé sorolódnak, de nekünk, delelőn vagy az után lévőknek ez a személyes archívumunk része. Egy kirándulás mit se tudva, séta a réten, pihentető kikapcsolódás, és akkor egyszercsak ott a pad, ahol vártuk Erzsit, közben fogyott a kétdekásból bátorításképpen, és pereg a film, és nem merünk leülni, csak nézzük a furcsa pop-artnak szánt falat, a padromot, és emlékezünk. Köszönöm. (hegyi)
értékelés:    

Hozzászólások

Most látom csak, hogy nem reagáltam a kommentekre, elnézést kérek érte! Eszter, Sándor, István, Dávid köszönöm a hozzászólásokat.
Zsolt, köszönöm az elemzést és igen, ez egy szomorú kép.

Az előtérben, és hátul is padokat látok feladat nélkül: senki nem ül rajtuk. Talán egy régi tábor - hiszen a színek és formák hátul cca a 70-es éveket idézik. De egészen biztosan szebb napokat látott e kis tér - élettel volt teli, zsivallyal, harsány nevetéssel. Most a természet veszi vissza éppen a magára hagyott teret.
Megnéztem FF-ben is, és úgy is nagyon jól működik ez a csend - de talán itt a háttérszínek harsánysága miatt még erősebb a kontraszt.

Nem tudom, hol van ez, és mi ez? Feltételezem azonban, hogy anyagában és színeiben, ott, ahol van, ez az izé szembenáll az elhanyagolt "természeti" környezettel. Tamás úgy fényképezi, úgy választja meg a színek telítettségét, a kivágást, hogy mindezt nagyon szerethetővé, a szemnek nagyon barátságossá, hívogatóvá teszi. Szinte apoteózisát adja a helynek. Bölcs álláspont: a minket körülvevő látványvilágot fogadjuk el, mást úgy sem tehetünk.

A harsány sorminta a falon, nekem kiabál, megtöri a csendet, jó!

Új hozzászólás