Sándor bátyám, jók a képek, így könnyű nekem fején találni őket. :)

Kedves Zsolt, mint annyiszor, most is fején találtad a szöget: ez a sorozat (és az egész kerekesszékes sorozat) szerves folytatatása a kiállításom anyagának, gondolatkörének. Azaz: az élet lemenő ágáról, az elmúlásról szóló történeteimnek. Olyannyira, hogy, ha a kiállítás vándorútra kel (mintahogy erről szó van), akkor lehet, hogy a kerekesszékes sztori is csatlakozik hozzá.

Köszönöm az elemzést.

Kedves Gábor,
szerintem több nagyon fontos momentumra világítasz rá: Van keserűség. Van "bohóckodás" (amit én iróniának mondanék) A nézőtér üres. Az előadó is csak néző! Üres a színpad. (Lehet, hogy nem is színi előadás volt? Próba volt? Vagy amit mindahányan lejátszunk egymagunk?)

Persze, írod, a mai hangulatod... Sokaknak sokszor van "mai" hangulata :) Csak azt szeretném megkérdezni őszinte kíváncsisággal, hogy szerinted mit csinál a szereplő az utolsó fotón? Mert az a kulcs a Te megoldásodhoz. Imádkozik? Alszik? Gondolkodik? Szomorkodik? Rosszul van? Várakozik? Várja hogy eltolják, vagy éppen "kiakadt" mert idetolták? Falhoz van állítva/ültetve, vagy oda iparkodott hogy segítségére legyen a feltápászkodásban? Erőt gyűjt? Lekényszerült, vagy leszállt? Kiszállna, vagy kiesne éppen? Elgurult valamije, vagy leesett a tantusz? :)

Még egy privát vélemény, egy adaptációs megközelítés: ebben a szekvenciában utolsó az a fotó, igaz, de ha rajtam múlna én úgy tenném fel e fotókat hogy az utolsó az elsőre köszönjön - ezzel is erősítve a súgott kérdést... (a példa kedvéért mintegy oszlopon körbe, ahonnan körbejárható - és mindegy hol kezdjük, csak a sorrend és a direkció a fontos) Szóval nekem nem annyira Ariadne fonala, mintsem zárt és végtelenített láncolat amit látok. Persze ez az én utam ezeken a fotókon, mert azt hiszem, nekem az út számít benne, nem a cél.

Ilyesmik járnak az én fejemben...

Kedves Sándor,
viszont túlzás amit írsz a referencia-szerűségről, de nagyon kedves, köszönöm! Ugyanakkor majdnem elhallgattatott :)) merthát ezek után megszólalni nehéz... Én csak azt írom le amit gondolok, ami benyomás ér - bár szerintem ezzel sem mondtam semmi újat, mindenki így van ezzel :))

A kerekesszékes utat, annak folytathatóságát Te látod jól - de én is jól érzem, hogy egy nagyon fontos állomása e sorozat. Munkád, következetességed, útkeresésed, kitartásod példamutató számomra, tényleg sokat tanulok belőlük! Nálam még csak a rügyek serkennek, és ilyen szellemiekben aszályos időben azok is lassan.. :)) De ilyenkor mindig biztatva is érzem magam :) Ezért is köszönet, és üdvözlet! István :)

Én nagyon keserűnek érzem ezt a képregényt. Hiába minden küzdelem, harc, bohóckodás a színpadon, a közönség otthon marad, a nézőtér üres. A konklúzióban már az alkotó is csak néző de ő se néz a színpadra, ami amúgy is üres.
Persze lehet, ez csak az én mai hangulatom.

Kedves István, mindig izgalommal várom a hozzászólásaidat, mert nagyra értékelem bennük az őszinte törekvést egy-egy kép, vagy egy-egy kép mögötti alkotói szándék megértésére. Ettől a törekvéstől válik a véleményed referencia-értékűvé. Most úgy érzem, ez a sorozat rezonanciát váltott ki benned, és ezt igen nagy örömmel nyugtázom. Nem tudom, van-e továbbvezető lehetőség a kerekesszék témában, de amit eddig szándékomban állt vele elmondani, az ebben a legutóbbi hatos sorozatban van megfogalmazva.

Köszönöm.

Kedves Sándor, fantasztikus a sorozat! Tényleg, sírni, vagy nevetni, ez itt a kérdés... Nagyon jó, hogy nincs mégsem válasz rá, illetve mindenkinek magának hagyod meg - mégha a célállomáson a porondról lekerül a darab, én akkor sem érzem, hogy maga a cél, vagy maga az út felülkerekedne a másikon. És éppen ezért, számomra nincs ebben a sorozatban olyan kép, amely önmagában elmesélné azt a sokrétű valóságot, amely a végére csomagként megkap a néző. Bizonyára más értelmezéseket nyerhetünk egy-egy kép kiragadásával, vagy a sorozat átszerkesztésével, de ebben a sorban számomra ez így rétegesen is érthető. A legkedvesebb nekem is a harmadik fotó, én is szívesen és sokáig nézegetném azt, de csak azzal az van, hogy "nevetni". A tornászó mozdulatok olyan reményteliek, hogy ezért is üt nagyot a követkző két fotó. Köszönöm Sándor az élményt!

Mind-négyeteknek köszönöm.

Gergely, megengedem, hogy igazad van. Ha azonban megmaradok egy képnél, akkor nem áll elő egy idővonal, melyen elhelyezhető egy, pontosabban két történet, jelen esetben a fura színpadot, valamint a hely indukálta szerepjátszást leíró történet. A hely leírásában a 3-4-6-os kép redundáns, viszont ugyanezeken a képeken a szerepjátszás három fontos momentuma jelenik meg: a patetikus, a groteszk és a tragikus. Nem állítom, hogy ez a forgatókönyv hétszentség, bővíteni talán már nem, de szűkíteni lehetne. Számomra viszont pont ez a képszám és elrendezés volt az optimum.

Zseniális helyszín.
Megkockáztatom, bár lehet, hogy nem lesz a szíved csücske e gondolat: az első képben benne van már minden, s így még ha oly sok meló, érzelem és ötlet is volt a többi fotó elkészítésében, (nekem) már nem tudnak ahhoz az érzéshez (sokat) hozzárakni. Esetleg más sorrend. De az első túl jó lett.. :) ..s persze ez közel sem azt jelenti, h a többit ócsárolnám.

Zseniális ez a színpad! Talán rövidíteném egy kicsit, de nem biztos.

Gratulálok, sokáig nézhető sorozat... A harmadik kép nekem falrarakós, majd kérek egy nagyobb fájlt belőle...

Húha! Micsoda kétszemélyes performance! Ahogy látom, egész jól instruálható színész-társad a kerekesszéked. És mire jutottatok? Lenni vagy nem lenni? Ez volt a kérdés? Az utolsó képből mintha a "nem lenni"-n lenne a hangsúly, de lehet, hogy csak behódolás a "lenni"-nek.