Ajtók

Egy belső bérházi udvart látunk valahonnan, talán a negyedik emeletről. A gangot, a falakat, okkersárga felületeket, rácsos ablakokat, rácsos ajtókat, amelyek egy belső körfolyosóra nyílnak. Az ajtóknak barna, vagy csontszínű felületei vannak, a rácsok különbözőek ugyanúgy, ahogy sejthetően mindegyik másik-másik család él és védi a saját életét. A rácsok a kézjegyek, attól függően, hogy hol laknak Szabóék, Kovácsék, Kissék, Fehérék. Nagyon érdekes ritmusa van a képnek. Elég sokat vitatkoztunk azon, hogy a kép baloldalán ez a tűzfal csontszínével, mellette pedig ez a szépen fogott barnás felület, ez a hosszú csík, ez vajon megfelelően osztja-e, absztrahálja-e a teret, avagy sem, kevés-e, vagy sok. Véleményem szerint ez a két ritmus az, ami az egyszerű szocio képet, vagy a bérházi belsőudvar milyen, és hogy ez egy egyfajta naptárjegyzet maradjon 2009 február huszonakárhanyadikáról. Véleményem szerint attól mozdul el ez a kép, hogy a baloldalon ez a két festői forma, ez a két tengely, ez ott erőteljesen jelen van. Az ajtók, az ablakok ritmusokká válnak, fényfoltokká és mégis megmarad konkrét rendszerként mindaz, amit talán egy nagyváros, nagy Budapest, vagy Szeged, vagy bármilyen nagyváros belvárosi XIX. századi, de átalakított formája mutat. Azért szeretem ezt a képet, és azért szeretem, hogy ez a hétfő délután házi feladatba érkezett meg, mert sokunknak az élete ilyen. Hogy van 40, 60 m2 egy életen keresztül, ugyanaz a körfolyosó, ugyanaz a gang, védve két darab, vagy három darab ráccsal, befelé építkezve egy olyan környezet felé, egy olyan világ felé, ahol parányi, pici területen megszólalnak a mesék, a Karácsonyok, a főzések, a csöndek, az ébredések, a kávéivások, a gyereknevelések. Ezen a képen nem sok minden történik, de mégis elgondolkoztató, hogy nagy, kiterjedt emberi sorsok egy-egy ilyen rácsos felület mögött hogyan virágoznak, vagy aztán hogyan hervadnak el. Beszédesek a rácsok és beszédes az életünk egy része a rácsok kapcsán, hogy a mindennapjaink folyamatosan tulajdonképpen hasonlóan telnek. Kénytelenek vagyunk ebben a világban először az összekuporgatott tartalékainkból rácsokat létrehozni, hogy mögötte azt tehessük, vagy azt mondhassuk, hogy érdemes létezni. Először meg kell védenünk azt a pici territóriumot, ami a privátot jelenti, ami a személyest jelenti. Ezek a rácsok a kabátok, ezek a rácsok a ruhák, a zoknik, a kalapok, a sálak. Ezek mögött a rácsok mögött vannak ott véleményem szerint a karok, a hátak, a hasak, a köldökök, a talpak, a portrék arc nélkül és emiatt gondolom azt, hogy ez egy jó választás volt, hogy Viktória látszólag nagyon egyszerű dolgot és nagyon egyszerű módon fényképezett. Még abban az esetben is, hogyha esetleg beszélgetnénk, beszélgetnétek és a Viktória azt mondaná, hogy ő csak egy gangot akart lefényképezni. A festészetről, a képzőművészet szobrászati, grafikai, akár fotográfiai ágáról sokszor mondják azt, hogy egy olyan furcsa, mágikus tevékenység, ahol egy idő után maga az alkotás önálló életre kel, egy saját rendszerben elkezd létezni. Például, ha a Pinokkió történetét megnézitek, elolvassátok, amikor azt mondja a mester, hogy Burattino, Burattino és a kis faszerkezet, amit ő megalkotott önálló életre kel. Sokszor ugyanez van az alkotásainkkal, hogy bár nem gondoltuk, de hosszú évek múlva ezek egy olyan üzenetrendszerrel is rendelkeznek, vagy olyan üzeneteket is hordoznak, amit lehet, hogy akkor, amikor a fényképész, vagy a festő elkészítette, nem szándékozott odatenni, vagy nem is gondolt rá. Valamilyen módon pedig mégis azt kell mondani, hogy ezzel összeköttetésben van az alkotó, legfeljebb tudat alatt, ösztönösen, érzet szintjén. Van egy olyan sejtésem, hogy a Viktória nem csak egyszerűen elment egy ismerőshöz és megállt a gangon és fényképezett, mert onnan jó volt lenézni, hanem olyan régi élményekből, olyan régi emlékképekből hozta elő ezt az itt lévő házi feladatot nekünk, ami mélyen ott van benne. És ezért tartom ezt a képet jónak annak ellenére, hogy látszólag mondhatnák azt a többiek, hogy de ezen a képen nincs semmi különös, és nem történik semmi. Ez a kép egy embertelen kép, mert nincs rajta ember. De az emberekről szól. A falakon, az ajtókon az emberek nyomai látszanak emberek nélkül. Nekem hasonló, mint egy temető, ahol szintén nem nagyon látunk embereket, de az emberek nyomait, de az emberek jelzéseit igen. Ahol kis téglatest-szerű, szögletes felületeknél, valamilyen felirattal, mintegy névjegycímkével az ajtókon, vissza lehet azonosítani, hogy hol, ki található. Én emiatt tartom ezt egy jó képnek. Ez egy három disznós kép. (szőke)
értékelés:

Hozzászólások

24
Értékelem!

Azt hiszem (illetve pontosan tudom, hogy) Mácsai Feri mondta egy Juhász Dani önportréra, hogy a fényképezőgépet használó emberek 99%-a álló formátumban csinálta volna, pedig fekvőben igazán nem hétköznapi, sőt. Hát ez is egy ilyesmi helyzet. Nekem tetszik ez a formajáték, és tetszik ami mögötte van.

22
Értékelem!

Á, állóban nem lenne jó. Bár ez személyes vélemény.

29
Értékelem!

Álló formátumban kiegyezünk? Akkor lehet fent is még egy pici és lent befér még több.

28
Értékelem!

Lehet, hogy inkább felülről kéne még vágni, bár a korlátot semmiképpen nem vágnám le.

25
Értékelem!

Igen gábor, csak azt nem veszed figyelembe, hogy ha fent több, akkor a kamera dőlésszöge is változik és akkor egy lapos cucc jön létre, másrészt lenn az istenért nehogy valaki ebből vágjon, sőt, én ha tehetném ezt még fotóznám úgy is, hogy legyen lenn több.

26
Értékelem!

Kár volt. Amennyi fent hiányzik, annyi a felesleg lent.
A téma jó, szerintem ebből lehetne még többet is kihozni.

Jó lenne bele ember. A díszlet kész. Aktatáskás férfi balról. Csendet. És... indul.

29
Értékelem!

Én azt direkt vágtam, bár gőzöm nincs miért.

25
Értékelem!

"Minden szinten - szinte minden..."
kar, hogy a felso sor vagva van...

22
Értékelem!

Szép színkompozíció, rideg kép, meleg színek halmazával. Körfolyosó, visszanyúló, emlékképek keretei. Tetszik.

22
Értékelem!

Igen!!! Rácsos ajtók mögött készülünk a hét fáradalmaira....

Új hozzászólás