Kapunk egy üzenetet, zenei asszociációs segítséggel, amit én most nem akarok külön elemezni, mert úgy gondolom, hogy nem lehet a fő cél az, hogy azt elemezzem, hogy a zene miképpen passzol a képhez. Csak a képpel foglalkoznék. A helyszín talán egy aluljáró lehet, ahol van egy falfirkánk, és ez a falfirka, legalábbis számomra nem nagyon értelmezhető, nem az én világom ezeknek a tag–eknek a világa. Ez előtt van egy szereplőnk, aki talán beköti a saját szemét. És ha ezt az üzenetet nézem, akkor ebben az az érdekes, hogy a szem egy kapcsolati helyzetet is feltételez, másrészt a látás szerve, tehát a külvilágot a legnagyobb mértékben a szemünkön keresztül fogjuk fel, és ennek az eltakarása egy elég egyértelmű üzenet. Ami a kép többi részét illeti, hogy ez miért itt történik, az én asszociációm a hajléktalanokkal kapcsolatos irány. Egyfajta azonosulás, protestálás. Nem kötelezően kell egyetérteni ezzel, ugyanakkor nem vagyok arról 100%-ig meggyőződve, hogy mindehhez optimális-e az a háttér, amit itt kapunk. Nyilvánvaló, hogy magát a lepusztultságot, ha már a dalszöveghez utalhatok, akkor ezt a kőbányaiságot, ezt a külvárosi létet illusztrálhatja ez a szöveg, de én úgy érzem, hogy abban tévedünk, hogy elkezdjük megfejteni, és talán ebben a fotográfusnak kellett volna segítenie nekünk, mert most nagyon szépen körbe van ez vágva, de ez a szöveg tök mindegy, hogy micsoda. És ha ezt elfogadjuk, akkor a nézőt ebben úgy lehetett volna segíteni, hogy belevágok ebbe a szövegbe a képhatárral, és azt mondom, hogy ezáltal ne is akarja a néző megfejteni ezt a szöveget, mert a szöveg csak egy vizuális díszítés. A másik meglátásom a szereplőről szól. A mostani ábrázolásban ez az egész olyan, mintha egy ninját látnánk, egy ilyen városi harcost ebben a fekete ruhában, és megint azt mondom, hogy ez pontosításra vár. Van ennek valós szerepe, vagy csak így alakult? Ha van szerepe, akkor ez a hón alatti betét - lehet, hogy ez egy melegítő, és attól ilyen - formailag kivisz ebből az egészből. Ezeket azért érdemes lenne végiggondolni, mert a néző nem tud másról, más által hírt kapni, információt szerezni, csak arról, amit a képen lát, és ezek nagyon primer információk. A képnyelvnek az a lényege, hogy amit elindít gondolati, érzelmi síkon, bár lehetnek áttételes utalások, de maga a formanyelv az mindig valami nagyon egyszerű dolog. A fekete az fekete, a fehér az fehér, a háromszög háromszög, a négyzet négyzet. Akarhatunk mi valami egészen mást beleláttatni, de ahhoz, hogy ez megtörténjen, rendkívüli módon szigorúnak kell lennünk önmagunkhoz, és talán akkor sikerül ezen átbillenni. De az esetek nagy többségében a nézőt hamarabb veszítjük el azáltal, hogy valamelyik információs kanyarban kisodródik azáltal, hogy valamibe beleakad, vagy elkezdi nézegetni, hogy mi ez a szöveg, mi az hogy "füvb", és kezdi ezt megfejteni, hogy vajon minek a betűszava, és már rég nem a kép valódi mondanivalójával foglalkozik. Azt szeretném Csabának mondani, hogy az üzeneteknél próbáljunk meg egyszerűbbek lenni. Ugyanakkor, és ez most ellentmondásnak fog tűnni, de a színpadhoz egy kicsit közelebb kerülni. Egyszerűbbnek lenni abban, hogy ami nem fontos információ, azt zárjuk ki, és pontosítsuk, és komplikáltabbnak, komplexebbnek lenni abban, hogy a civil üzenetmorzsákat csak ott tartsuk meg, ahol azoknak jelentésük van. Erre a földre le lehetett volna kucorodni valami szakadtabb ruhában, és akkor az a ruha egy jó jelmez. Akár ez a fekete is jó lenne a csíkok nélkül, de félmeztelenül is le lehet ülni - ne én mondjak ötleteket. Egy biztos, ez is egy kicsit pontosításra várna, úgyhogy 2 csillagot tudok erre adni, azzal együtt, hogy az irányt abszolút folytatandónak gondolom. (hegyi)
értékelés: