Mintha egy ezredéve lett volna...

Csupa-csupa öröm, mert ez megint egy olyan irány, amikor én erre, mikor feladtuk ezt a leckét, nem gondoltam. A saját magunkkal való szembesülést látjuk ezen a képen. Attól válik ez jelenkori, „régészeti” munkává, hogy nem egyszerűen fogta, és beszkennelte ezt a képet, és megmutatja, hogy ilyen voltam 18 évesen a kiskutyámmal, hanem egyszerűen egy olyan helyzetet hoz létre, amikor - általam nem teljesen dekódolható – szobabelsőben elhelyezi egy tárgyon, s így fotózza le. Ettől a jelent hozza be, és a jelenhez képest a viszonyítás meg van, még akkor is, hogyha nincs a képen, a jelenkori Nóra. De a jelenkor maga megjelenik, és ez az időtávlat így jön létre. Ezért kell hozzá ez a fajta külső megnyilvánulás. Egy kicsit az zavar, hogy nem biztos, hogy maga a hely, ahol ez megtalálható, most, ilyen kimetszésben értelmezhető. Értem én, valószínűleg, hogy ez a kép eleve ide van téve, és a Nóra gondolom nem akarta onnan leemelni, de én azért lehet, hogy kerestem volna valami olyan helyzetet, amit a néző azonosítani tud. Nem arra gondolok, hogy valami szép blondel keretbe berakni és akkor tartom a kis kezemmel, nem ilyen szentimentális történetre gondolok, de valami felismerhető nem ártana, hogyha lenne a képen. De a három csillag meg van azért, mert nagyon örülök annak, és nagyon tetszik, hogy úgy archaizál, úgy helyez időbe, hogy közben nem elégszik meg azzal, hogy bemutatja magát ezt a fotográfiát, ami ezelőtt mondjuk 10-15-20 évvel készült. Köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés: