Édesapám asztalos, így a fa igazából eléggé közel áll hozzám. Gyerekkoromban is körülvettek a forgácsok, a frissen gyalult vagy vágott fa néha karamellás illata. Szeretem a fát, szeretem a fát élve is, sőt talán egy fa, akkor él igazán miután megmunkálták. Megmarad, örök. Lehet ez a kép nem is rólam szól (önarckép), hanem a fáról. De úgy érzem mindenkiben ott rejtőzik belül a fa, amit meg kell munkálni, hogy alakot öltsön, hogy örök legyen, hogy tovább éljen. Szeretem a fát.
Érdekes az a struktúra játék, amit János megvalósított ennél a képnél, sokféle élményt, emléknyomot előhív vele, legyen szó akár Hannibal Lecterről a Bárányok hallgatnak című filmből, hiszen nem véletlen, hogy épp a száj vonala az, amit roncsol, takar és átalakít a fabódé mintázata. Ez már önmagában is jelentéssel bírna, de mindehhez még egy réteg kapcsolódik, hiszen az üzenet a fáról szól, így valós fa sziluettek is láthatóak, de mégsem válik ettől szájbarágóssá a képi üzenet, nem lista készült, hanem érzelmi térkép, amin mindenki maga keresgélheti a saját kapcsolódásait, miközben a kép szerkezete kézben tartja a gyeplőt is. Jó, mindenképpen folytatásra, továbbgondolásra érdemes irány, arra szeretném azonban felhívni a figyelmet, hogy nem mindenható a szendvics megoldás, tehát János ebből a szintből ne engedj. (hegyi)
értékelés:
Ja, ja értem, igen.