Érdekes kép, mindenképp felhívja magára a figyelmet, részben a fura formákkal, részben a színeivel. Amit nem egészen értek, az a ferdesége. Szeretném a figyelmet felhívni Féner Tamásra. Érdemes elmenni a Mai Manóba, vagy más olyan helyre, ahol lehet könyveit lapozgatni, ugyanis Tamás az, aki jelentős munkáiban, városképeiben rúgta fel a szabályokat és használta a képmezőt úgy, hogy abban a horizontot önkényesen jelölte ki úgymond, és ezzel új rendet épített fel képen belül, újrafogalmazta a formákat és a térélményt, a valós és ismert helyzetet megbolondítva egy új világot tudott kinyitni. Azért mondom őt példának, mert nem kőbe vésett dolog az, hogy a horizont csak vízszintes lehet, ugyanakkor annak indokának kell lennie, hogy miért mozdítom ki a rendet ebből a megszokott mederből és miért ferdítek-fordítok. Az így felálló új kontextusnak éppúgy rendben kell lennie, azaz fontos, hogy azáltal, hogy megbillentem az egyensúlyt, megtaláljam azt a helyzetet, amiben egy új egyensúlyi rend tud kialakulni. Van egy másik érvrendszer, a szubjektív realizmusé, amikor olyan élményt szeretnék átadni, ami épp az élményszerűsége okán indokolja a néző számára elsőre találomra elrontott dolgokat, hibákat és ami épp ezáltal a merevséget elutasítva hozza közelebb a történést, a lírát vagy a szociografikus élményt, hogy vállalja, hogy akkor és ott nem az volt a legfontosabb, hogy minden stimmeljen, hanem hogy az érzést nyakon tudjuk csípni. Bármelyiket is válasszuk, fontos, hogy következetesek legyünk. És bevallom, itt most nem vagyok biztos abban, hogy a kettőből melyik lenne a kiválasztott irány, avagy esetleg egy harmadik, ami arról szól - és ebben hasonlatos a szubjektív naplós, azaz második mesélési módhoz - hogy ebben a formai szigort tagadó rendetlenségben véljük megtalálni a magunk egyéni modorát, azaz minden mozog, a szabályok nem fontosak, az impulzus kell és az igazol mindent. Bevallom, én magam e harmadik csoportba sorolható jelenséggel nem sokat tudok kezdeni, mert nem érzem azt az indokot, ami ezt így és csak így engedi megoldani. Ha pedig nincs ilyen feszítő, kényszerítő indok, akár formailag, akár érzelmileg, akár a történet okán, akkor annyi marad, hogy dől a horizont. Dől, de miért? A kép struktúrája, fényvilága szimpatikus, de épp itt, az épített környezetnél szükségem volna segítségre, miért ez a formabontó (el)borulás? (hegyi)
Kedves Zsolt!
Meglehetősen nagyra értékelem hogy ennyit foglalkoztál vele mégha ennyit nem is ér a dolog! Igazság szerint ez egy 'tesztkép' kíváncsi voltam erre arra és hogy leszűrjem a dolgokat.. ennek ellenére köszönöm a jobbító szándékot, ötleteket, ami több is annál! Át is fogom fontolni, bár sok tervem nincs vele, nem vagyok egy Aj Vejvej alkat (csak egy picit mélyen elzárva) de elképzelhető hogy megvágom - a körgödörtábla-alakzattól már nagyon harapja nekem is a farpofám :) valahogy mindig 'remeg' a kezem a nyersanyagvágásánál, ilyenkor mindig az van bennem hogy nem elég jó a kép nem voltál elég közel.. ez igaz is bár akkor már a kamutóba térdeltem volna.. Elég szemléletesek a hasonlatok, örültem! :) (Máskor is így ha lehet!)