Ha az ember az olasz temetőkben lődörög, és van türelme a halottak portréit alaposan végignézni, az a látomása támad, mintha az olasz film - a neorealizmustól napjainkig – jellegzetes karaktereit a sírok lakóiban látná viszont. Rám óriási hatással vannak ezek az arcok. Ezt az élményt szeretném veletek megosztani. NÉZŐKÉPEK ITT!
Alberobello, Bisceglie, Matera és Taranto, 2012. szeptember-október.
Nagyon erős ez a képsor, érdemes megnézni a nézőképeket, Sándor adott egy linket hozzá, ahol nagyban is megnézhetőek ezek az arcok. Nekem rögtön a Szondi teszt jutott eszembe róla, nem olyan túl rég csináltam ilyen tesztet, nem fogom elmondani egész pontosan, hogy miről szól ez a teszt, akit érdekel, utánanéz, vagy utánakérdez. A lényege az, hogy 8x8-as mátrixban vannak nagyjából hasonló képek, és ezekből a képekből kell aztán kiválasztani azt, hogy ki a szimpatikus és ki az, aki nem, és sorrendbe állítani, aztán a pszichológus ebből következtetéseket tud levonni. Formájában abszolút megvan a párhuzam, de egyébként tartalmában is sok helyütt, mert Szondi ezeket a képeket rég készítette, tehát az idő faktor is nagyjából hasonlóan van jelen. Gondolkodtam azon, hogy most a mátrixról beszéljek-e, amiben ez szerveződik, vagy egyesével a képekről, nyilván mindegyik képről sok értelme nincs elmélkedni, hiszen szerintem önmagukban nem a képek a lényegesek, mert ezeket valakik akkor lefotózták, és fölkerültek a síremlékekre. Ami számomra döbbenetes és nagy erővel bír az, hogy Sándor talál magának egy olyan kifejezési formát, ami egy kötődést mutat be egy helyszínhez, egy helyzethez, egy korhoz, ami a maga tárgyiasságán túl is egy meditatív állapot. Én gyerekkoromban jártam sokat temetőben, mert nagyanyámnak ez szokása volt, aztán anyám is járkált rendesen, és a gyerek mi mást tud csinálni, mint nézegeti a sírokat. Voltak „kedvenc” sírok, voltak olyanok is, amiktől féltem, vagy olyanok, amiket utáltam, vagy nem tetszett, de a gyerek hozzáállása nagyon más, sokkal nyitottabb, ő nem azt keresi ebben, hogy itt halál, elmúlás és gyász van. Valahogy ezek a képek is ezt idézik vissza: dacolás valamivel, a jelenlét ábrázolása, az, hogy a halott itt van, a hozzátartozók keresnek egy jellemző fotót, az se biztos, hogy a legjobbat, és fölrakják a sírra, és közben a technika is ad az egésznek egy nagyon furcsa érzetet, a tónusvesztéseivel, a rajzosságával, a felület struktúrájával. Itt az is érdekes és szürreális, hogy ezek a képek nem ide készültek, nem az volt a céljuk, hogy majd ez valahol egy síron fog ábrázolódni, és ettől az egész nagyon profán és szürreális, hogy egy mosolygós kép, és közben ez az ember rég halott. Furcsa szemlélni akár a páros képeket, vagy akár a képhármasokat is, tehát az egész egy nagyon érdekes gondolati és filozófiai irány, miközben megvan a maga esztétikája. Amit Sándor ír, az olasz film, abban izgalmas, hogy van egy könyvem, ami a Fellini filmjeiben megjelent arcokat mutatja. A borító is tele van arcokkal hasonlóképpen, mint itt, és belül a könyv telis-tele van portrékkal, a különböző filmjeiben szereplő főszereplőktől kezdve a statisztáig mindenki benne van. Valami eszméletlen kaleidoszkóp az is, hogy milyen érdekesen válogatott a filmjeibe arcokat, hogy milyen érdekes volt az ő szűrője, hogy mi volt számára jellegzetes, hogy milyen emberi kontrasztokat vagy tónusokat emelt ki, milyen torzulásokat, milyen jellemzőket hangsúlyozott, akár a gnómok felé is elment olykor. Ebben is nagy a párhuzam, amit én egy nagyon jó dolognak tartok. Felvetődik az a kérdés is, hogy most ez kinek a munkája, Sándoré-e vagy azé a fotósé, aki ezt megcsinálta. Természetes, hogy a kép azé, aki megcsinálta, ugyanakkor, műtárgyként szemlélve a dolgot ez abszolút működik, márpedig attól még ez nevezhető műtárgynak, hogy ez egy giccsbe hajló profán, de mégis elemelt ábrázolásmód. A koncepció pedig nagyon jól érthető. Érdekesek ezek a gyűjtések, ezzel érdemes lenne foglalkozni akár Magyarországon is olyan területeken, amik egyébként viszonylag zárt területek, mert ott lesznek érdekesek a kiválasztódások. Nagyon szépen köszönöm, és sok gondolatot elindított. Érdemes nézegetni a nagy nézőképeket, mert mindegyik mesél valamit, mindegyikről sztorik fognak eszetekbe jutni, és nagyon izgalmas az, hogy ez vajon mitől van. Ha bármelyik képet megnézzük, nem mondom azt, hogy ezek olyan túl jól sikerült portrék lennének, és mégis valamilyen sztori egyből elindul az ember fejében. Mesés. (hegyi)
értékelés:
Köszönöm, Zsolt az elemzést. Úgy tűnik, átjött a szándék, mellyel ezeket az arcokat feltettem. A Szondi-teszt képeivel való párhuzam nagyon indokolt. Ugye, a teszt azon alapul, hogy adott karakterek képeire (Szondinál ezek pszichiátriai betegek) egy adott karakter-csoportba tartozó emberek azonos reakciót adnak. Ezeket a temetői arcokat nézve is azonnal kialakul bennünk egy ítélet, határozott elképzelés az illető karakteréről. Én ezt az elemi karakterközvetítő képességet szembeállítanám a portréfotózás sok nagy alakjának képeivel, ahol – én legalább is, szentségtörő módon - úgy érzem, hogy a nagy művészi akarás (a beállítások, pózok) elfedi, elmossa a kép ezen primer tartalmait. (Nekem a nagy Y. Karsh képei is ilyenek. Szemben Avedonnal, vagy Arbusszal, akik hagyják a karaktert spontán működni.)
A Fellini-könyvvel felcsigáztad az érdeklődésemet.
Nagyon megtisztelsz, Gabriella, és nagyon örülök annak, amit írsz. Eredetileg nem gondoltam én ezeknek a portréknak a lefotózására, de a mindenféle öregkori nyavalya annyira fáradságossá és végül lehetetlenné tette a helyszínen való fogyasztásukat, hogy ehhez a módszerhez fordultam. Azóta rájárok.
Nem tudtam, hogy régész vagy. Irigyelhető foglalkozás. Én a dél-olasz temetőkbe eredetileg azért megyek, mert úgy tapasztalom, hogy ezekben a temetőkben tömény formában található, és évszázadokra visszamenőleg látható a „nagy” művészet „kicsi”, mindennapi változata, a másod-, harmad-, sokadrangú mesterek munkája, melyet nagyon személyesnek érzek, és amely sokszor legalább annyira meg tud szólítani, mint a „nagy” testvér, és kulcsot ad az adott korok mindennapjaihoz.
Hm. Hogy miért is jó nekem, hogy itt vagyok és nézem a képeiteket. Több dolog is van, de röviden: először is gyönyörködtet. Aztán meg izgalmas, hisz elkezd érdekelni a fotó és az alkotója maga. Megmozdít bennem valamit, amitől jobban érzem magam a bőrömben és folyamatosan tanulok. Tanulom mások szemével látni dolgokat. Azért írom ezt most Sándor, mert ez a fotó jellegzetes példája annak, hogy mi az, amit bármilyen hosszú ideig is nézünk, sosem látunk meg. Mi az, amihez kell, hogy valaki a kezedbe adja a kulcsot. Nagyon szeretem a temetőket én is, mint sokan mások. Az újakat is, de főleg a régieket. Sőt magam is ástam már több ezer évest is. Sok mozi van az én fejemben is a régiekről, az ősökről, kitaláltam már sok történetet egy névről, egy évszámról vagy éppen a csontokról, amelyek a kezemben voltak. Egyvalami sosem jutott ennyi év alatt az eszembe, soha. Egy arc, az arc a névhez, az évszámhoz, a csontokhoz.
Köszönöm Sándor a arcokat a mozimhoz!
Mely öröm, kedves István, hogy bekukkantottál, és rögtön meg is tiszteltél.
Értem én nagyon a reakciódat, mármint, hogy zavar a halottak képe. Értem, de ugyanakkor azt kell mondanom, hogy szerintem ez a zavar elfedi előled ezeket a portrékat. Mert ezek nem halottak portréi. Ezek élő emberek portréi (akkor is, ha később meghaltak).
Ezek a portrék – ahogy én látom - egy metszetet adnak élő olasz karakterekről. Ami rám olyan mély benyomást tesz:
1. Minden arc nyugodt, kiegyensúlyozott, harmonikus. Ez a fényképezőgép előtti nyugalom, ugyanaz a nyugalom, melyet az utca járókelőinek arcán látok itt, Olaszországban. Óhatatlanul összehasonlítok. Összehasonlítom ezeket a harmonikus arcokat az odahaza látható dúlt, elkeseredett, elcsigázott arcokkal, és megdöbbentőnek érzem a különbséget.
2. Ezek az emberek pózolatlanul, természetesen néznek szembe a kamerával. Nyilván a fentebb szóvá tett belső harmónia teszi őket természetessé. Ez is ritkaság. Aki fényképezget a családban, társaságban, bárhol, az jól tudja milyen nehéz valakiről természetes képet összehozni. Itt pedig tömegesen, kivétel nélkül, mindenki természetes. Fényképésznél még nehezebb a helyzet. Több száz temetői portrét másoltam le és tanulmányoztam át, és mindenütt ezt a természetességet találom.
Ez az a két fő érdekesség, amiért ezt a sorozatot feltettem.
A temetői portréknak súlya van. Ezt persze már nem a fotó teszi (gondolom) hanem a tudat, a felismerés... csak azt nem tudom minek a felismerése... Talán a hasonulásé (hasonultságé)... tényleg nem tudom.
Amit tudni vélek, hogy valójában a világunk második legtermészetesebb dolga a halál. De azt látom sokszor, hogy önámító és "fejlett" kultúránk nem tud vele sokszor mit kezdeni...
Én is gyakran zavarban vagyok a témától, de lenne igényem a természetes befogadására. És nekem azért érdekes ez és az ehhez hasonló fotók, mert úgy érzem, ezt a folyamatot segítik bennem. Én valahogy így élem meg.
Sándor, ennyit tudni talán elég is. Csupán arra céloztam, hogy az én "filmem" inkább a kisemberekről szóló mozi lenne.:)
Ferenc, Homolka család ügyben teljesen tudatlan vagyok, így aztán azt sem tudom, hogyan kapcsolodnak hozzá a temetői portrék. Csak annyit tudok, hogy - mint annyi cseh mozi - ez is kispolgárokról szól.
Igen, elég csábító egy ilyan temetői arcképcsarnok. Kukkants be az egyes képekre is a
NÉZŐKÉPEK ITT!
linken keresztül.
Egyszer már végig fotóztam én is a kis falunk temetőképeit, egy merevlemez halál miatt elmaradt a folytatás. Most azonban, hogy ezt a mozit látom, én megcsinálhatom a Homolka család utolsó epizódját.:)
Erről a könyvről van szó: Fellini's faces Nem mai, de beszerezhető. Elvileg.