
Egyszer elgondolkodtam, hogy valakik valahol felnevelnek egy fát. Ez a fa szépen cseperedik míg meg nem nő akkorára, hogy kivágják. Ez az első trauma: kivágják. A gyökereitől és az anyaföldtől megfosztott kis lényt sorstársaival együtt elszállítják különböző helyekre és idegen lények válogatnak közöttük. Van köztük nagyobb, kisebb, testesebb, szúrósabb, fényesebb, zöldebb, ezüstebb, erősebb stb. Itt a kiválasztódás győzedelmeskedik: akik erősebbek, szebbek megkapják az esélyt a túlélésre. De csak látszólag, valójában csak egy kis időt nyertek. Ez a második trauma: az erősebb győzedelmeskedik. Egy nap egy fura helyen azok a még furább idegenek teleaggatják a kis fát csillogóbbnál-csillogóbb dolgokkal és mindenki örül, mindenki mosolyog. Olyan meghitt még így is minden, és a kis fa boldog, úgy érzi otthon van. Telnek-múlnak a napok, de mindez egyszer csak véget ér. A kis fát megfosztják csillogó ruhájától, mert nincs már rá szükség. Szó szerint kivágják a lakásból. Ez a harmadik trauma: kivágják. Újra kivágják. De nincs egyedül: ott vannak a sorstársak. Közös sorsuk összeköti őket, az elejétől a végéig. Mindannyian ugyanazt az utat járják be, és az utolsó lépést is közösen teszik meg: a végső elmúlást. De hogy hol? Azt nem tudom. Most haldokolnak ott, együtt, mert már nem kellenek senkinek, és nem érti egyikőjük sem: ez az Élet?! Néma sikolyukat nem hallja senki, és erre a kérdésre talán még az Erdő Szelleme sem tudna válaszolni. De akkor miért? Kérdések, kérdések, kérdések. De válasz sehol. Nem válaszol senki. Végül beletörődnek. Némán fekszenek és várják az utolsó utat, ami elviszi őket Oda.


Köszönöm az elemzést, bár egy kicsit szomorú vagyok az ismétlés miatt.:( De ez van. Csak hol van még a jövő tél?! :)