Az a helyzet, hogy először egyáltalán nem ezt a képet szemeltem ki. Aztán amikor már szorított az idő, hogy végre írni is kellene valamit, még egyszer utoljára átpörgettem a májusi termést, és megakadt a szemem ezen a fotón, ami korábban valahogy kimaradt. Egy kicsit vacilláltam, engedjek-e a gyermeki énemnek, végül azt mondtam, miért is ne, még stílszerű is lenne, úgyis volt itt mostanában egy Alfa Holdbázis nosztalgiahullám. Szóval van itt ez a nem túl jó karban lévő, ismeretlen funkciójú torony meg a csillagos ég, a képen meg valami teljesen más van: egy monumentális űrhajó, ami valahová a végtelen űrbe tart. Ráadásul ez nem a Star Trek áramvonalas, formatervezett űrhajója, hanem gyerekkorom kelet-európai tudományos-fantasztikus könyveinek alapvetően a célszerűséget figyelembe vevően tervezett űrjárműve – az, amivel az űr pionírjai indultak felfedezni a galaxist. (Azt azért tudni kell rólam, hogy mindig is jobban szerettem a szovjet/lengyel scifit a nyugatinál.) Egy szó, mint száz, sikerült az eredeti látványt egy egészen más valóságba átemelned, ráadásul sikerült egy kis nosztalgiát ébresztened egy harmincas fazonban, amiért külön köszönet jár. (Koscsó Gábor)