Tömören: ez nagyon király!
Hej, Kálmán, újra itt. Tetszik a kép, egy tökéletes album borító. Elsőre nem tudtam, mi a lényege, ami itt motoszkált, de aztán rájöttem: öten voltunk, férfiemberek, az idő papagályosan kinyitotta szárnyait, de mi nem vettünk tudomást, az ember csak elhányja csikófogait és egykedvűen néz a semmibe, homlokunkon nem látják a csillagot, én Nagy Kálmán vagyok és fejünk fölött elrepül a nikkel szamovár. Vagy valami ilyesmi.
Melyik a Miles?
Ott az idő 3 napig tartotta magát, aztán újra elbújt az e-mailek közé. Vidám volt és elhitette, hogy csak jobbá válthatunk általa. Egy szó nélkül. És mi boldogok voltunk, mert mi sem szóltunk egy szót sem. Csak éreztük. Egymást is. Irányított csend. Ez hiányzik mindenhonnan, hogy ne félj az időtől. Félünk csendben maradni. Kár.