Tamás, ha magam építek magamnak oldalt, akkor nincsenek leckék. Ha nem lennének leckék, nem volna miről beszélni, akkor ez is csak egy lenne a képfeltöltő oldalak közül, ahova ömlik a sok kép, de mi tudatosan nem ezt az utat választottuk. A cél az, hogy fejlődjön a képi beszédmódunk, és a képolvasási technikánk is, ehhez eszköz a leckesor.

Mondom máshogy is: ha én vagyok a szerkesztőd, és elküldelek mondjuk Mari nénit megfotózni, és te visszajössz a szerkesztőségbe, hozol egy képet a Bazilikáról, mert Mari néni ott lakik mellette, az mint megoldás akkor se fog levenni a lábamról, ha amúgy mégoly tökéletes is.

És harmadikként: nem egy esetben épp a leckék által derül ki, hogy fogalmak vannak összekavarodva a fejekben, nem tiszta, mi a különbség a riport és az etűd között, vagy a zsáner és a portré között.

Végül: ha a leckékre jön a megfejtés és nem a képre lesz utólag ráhúzva a lecke, akkor az is kiderülhet, ahogy ki is szokott, hogy a még oly egyszerűnek tűnő témakör se biztos, hogy olyan egyszerűen megoldható, ha tartja valaki magát a leckebesoroláshoz.

És akkor még a leckék sorrendjéről, az osztálybasorolásról nem is beszéltem :)

Az iskola alapvetően nem arról szól, hogy előhúzok, vagy készítek egy képet, aztán keresek hozzá egy leckét, amibe be tudom suvasztani.
Itt az az alapállás, hogy adott egy feladat, megcsócsálom, megrágom, megemésztem, képet készytek, beküldöm.
Szóval lehet valami jó kép és mégsem oldja meg a feladatot. Mintha matekórán adnád be a földrajz házifeladatot.
Szerintem.

Ezt a vitát én nem értem. Amit Sándor megmutat, az csodálatos, gyönyörű. Hogy melyik leckébe illeszkedik, ez nekem harmadrangú kérdés. Hogy hogyan sikerül megmutatnia, az elsőrangú kérdés. Szerintem, csak erről lenne érdemes beszélni. Teljesen egyet értek Sándorral, hogy ezt a csodát, ő, terjeszteni akarja. A leckébe való besorolás, szerintem, nem mindig lehet első szempont. Egy kép, elsősorban vizuális élmény, csak ezután lehet besorolni.
Az előző hozzászólásomat fenntartom.

Kérdezek: épületfotó leckében miért nem élt volna ez meg?

Megint az áttétel. Lehet hogy rosszul gondolom, de hát ez vagyok én... ha házikedvenc, akkor ahhoz első körben nekem kell a kötődés primer oldala is. Nem csak az, hogy kutya, macska, persze nem csak, de a viszonyrendszer kell. Az, hogy mit gondolok róluk, a helyzetről, hogy háziasítok magamnak társat, akár igaziak helyett, mellett... nekem ez is fontos. Emellett elfogadom, amit írsz, hiszen gyönyörűek - jegyzem meg, itthon is van sok méltatlanul észre se vett épületdísz, még ha romosan is. Valaki építész mondta, akit kérdeztek, hogy de hát az utca embere nem is látja több tíz méter magasan a díszt, hogy akkor oda fel minek csinálja, és erre mondta válaszul, hogy a madaraknak.

Kedves Zsolt, persze, igazad van. Legfeljebb abban nincs, hogy ez ne én lennék, ez, aki egy évtizede hordom magammal ezeket a délolasz barokk és román és gótikus szörnyecskéket, és szűntelenül éget a vágy, hogy bár tudnám mutogatni őket, minél többeknek, még akkor is, ha értékes disznót, vagy csillagot veszítek vele az iskolában. Mert ezek az „épületdíszek“ nem kerülnek bele a nagy művészet könyveibe, a tananyagba, ezek csak úgy vannak az apúliai és szicíliai katedrálisok, lakóépületek párkányzatán, temetők zugaiban, és tényleg alig többek kedves háziállatoknál. Szóval, paradox módon, éppen nekem, ezek igenis házi kedvencek, és ha így tudom eladni, terjeszteni őket, ám legyen!

Akkor ebből a fényképezőgépből (grafikázógép?!) nem fotószerű, hanem grafikaszerű képek jöttek ki. Mert soplova nincs, egészen enyhe perspektívikus korrekciót leszámítva.

Nekem nagyon tetszik az, ami ezeken a fényképeken van. De mint kép, nem tudom élvezni. Egyrészt, túlságosan grafikus, semmi fotószerű nincs bennük. Másrészt, eléggé esetlegesek.