Attila, valahogy kölezebb kéne jutni ahhoz a problematikához, hogy pontosítódhassanak az érzelmi kifejezések a képeid tekintetében. Amit írsz, korrekt. Az, hogy ahogy mondod, jó színész vagy, nem baj, sőt, ha arról van szó, hogy a modelled kell instruálni, ez fontos képesség, mert ez működtetheti ezt a technikát. Nem igaztalan képet keresünk, hanem azt, hogy amit te fejben gondolsz, hogy megjelenítettél, az hogy formálódik képpé és a kép által hogy dekódolódik. Lehet, röhejes lesz a példa, de mint példa, talán megteszi: ha azt mondod, hogy most mondjuk a szigorú Attilát mutatom meg, és csinálsz egy önportrét, ami szerinted ezt teljesíti, akkor a folyamat végállomása az, hogy a néződben is az jön-e le, amit mondani akartál. Nyilván nem kell címben lebuktatni, hogy Szigorú Atti legyen a címe, de arra ez mindenképpen jó, hogy a te általad kitalált karakter mennyiben jön át. És ha nem, hol nem, hol megy félre. Talán ez segíthet a többi munka tekintetében is.

Az önportré készítése során nem lehet kézben tartani semmit, véletlenszerű mi lesz az eredménye az expozíciónak, nem látom a képkivágást, nem látom az élességet, nem látom a kompozíciót.
Az önportré készítésekor bármit meg tudok mutatni magamból, eldönthetem milyen arcom mutatom. Elég jó színész vagyok, bármit tudok, sokféleképp tudok nézni. Ezek nem visznek közelebb senkit sehova. Sok-sok igaztalan kép lesz csak belőle.
Harmadrészt - és mivel ismerlek már annyira, ezt látod majd a legfőbb problémának -, nem szívesen adom ki magamat, nem akarok senkinek többet adni ennél egy önportréban. Ami ennél több, az már intim, titok, nem tartozik senki másra. Ez nem olyan gát amit nem tudnék áttörni, hanem olyan amit nem akarok, és nem fogok.

Szeretem fogdosni a súlyozott bábukat, jó elmerülni benne, 2 órát ülni csendben a partneremmel, akár hajnalig, és fejben lejátszani a csatát. Ez a készlet ráadásul különös jelentőséggel bír, a harmincadik születésnapomra kaptam ajándékba.

Induljunk ki ebből Attila. Ahogy ezt leírod, értem, érzem. A képen ebből nincs semmi. Konkrétabb iránymutatást kérsz, én igyekszem ezt megadni.

Jó alapanyag, amivel rendelkezel. Vannak témáid, látsz. Technikád is van, és az utómunkát sem utasítod el. Ezek fontos dolgok. Azt írod, nem szereted az önportrét - mellesleg az értékelés hamarabb készült, mint a kép felkerült, csak idő, míg írásba átkerül - szóval én meg azt mondom, hogy azt kell megkeresni, mint indulási pontot, hogy hol lehet az érzelmi része az üzenetformálásodnak megakadva. Ugyanis míg a technikai kérdésekben igen jól haladsz és mondhatni nagy kérdések nincsenek már, az érzelmi vonalon valami nem jön át. Ami meg átjön, az vagy tök mást ad, mint szeretnél, vagy megmarad valami bázis szinten.

A fotográfiához a technika elengedhetetlen. A szakmai tudás szükséges, mert a képalkotásnál akár analóg, akár digit a forma, nagy szerepe van a technikának, a formán, a végső megformáláson sok amúgy kiváló munka hasal el. De a technika önmagában semmi. Meg kell tölteni tartalommal. És azt érzem, hogy meg is akarod tölteni, erre törekszel. De ez a nyelv a legnehezebb, mert önismeret és önmeghatározás kell hozzá.

A másik kérdés a leckéké. Kereshetünk a fiókban képeket, nincs azzal baj, hiszen nem lehet elvárni, hogy minden friss ropogós munka legyen. De a leckék nem csak szükséges rosszak. A céljuk valamiféle keretet adni a munkának.

Nem szeretsz foglalkozni az önportréval. Miért? Mi vele a bajod? Erről kellene beszélgetni, mert szerintem lehet, hogy ha ezt megfejtjük és helyére tudjuk tenni, akkor megnyílhat az út számodra az érzelmek dekódolásához.

Köszönöm az értékelést!
Nem értem miért olyan óriási nagy kérdés, hogy ez a kép tárgyfotó kategóriában van.
Biztos, hogy nekem mást jelent ez az egész mint Neked, mert én imádok sakkozni, versenyekre jártam, a legjobb, játéknak tartom a világon. Rengeteg partit lejátszottam már életemben, és soha nem volt két ugyanolyan. Szeretem a hangulatát, szeretem a parti elején átgondolni a játékot, szeretek ülni kicsit rajta. Szeretem fogdosni a súlyozott bábukat, jó elmerülni benne, 2 órát ülni csendben a partneremmel, akár hajnalig, és fejben lejátszani a csatát. Ez a készlet ráadásul különös jelentőséggel bír, a harmincadik születésnapomra kaptam ajándékba. A kedvenc tárgyam az nem tárgy? Mert mintha ezt is mondanád fent.

Ha teljesen őszinte akarok lenni, kicsit azt érzem, hogy mindegy mit csinálok itt, az sosem a jó irány, mindig mással foglalkozom mint amivel kellene, ha fókuszálok valamire, akkor az a baj, ha nem, akkor széthullok mozaikokra. Ha kevés képet küldök az a baj, ha sokat, akkor az a baj. Az értékeléseid olvasva legtöbbször azt érzem, hogy semmi értelme a fotózással foglalkoznom, mert úgysincs semmi érzékem ehhez az egészhez. Azt sem értem, miért baj, hogy egy korábbi képemet teszem be egy leckébe. Nyilván nem gondolod Te sem, hogy itt csodálkoztam rá, hogy jé, van olyan, hogy tárgyfotó, vagy természetfotó, vagy más. Kizárt, hogy korábban foglalkoztam már ezekkel a témákkal? Vagy ezeket ki kell dobni akkor. Tudom most majd azt gondolja mindenki, hogy sértődöttségből mondom ezeket, pedig nem, tényleg. Az is lehet, hogy én vagyok teljesen értetlen, és konkrétabb iránymutatásra van szükségem.

Egyébként még az értékelésed előtt feltöltöttem egy önportrét, amivel továbbra sem szeretek foglalkozni.

:) Igen, azt látom, hogy a bástya lett kiemelve, csak még nem értem, hogy miért. De lehet, hogy csak egyszerűen nem tudok elvonatkoztatni a játéktól: kezdőpozícióban az egyik legtehetetlenebb figura a bástya, míg a ló pl nagyon is mozgékony... Erre gondoltam.

Én értem a bástya asszociatív vonalát - a biztonságot, stabilitást jelenti nekem, és ez szerintem benne van a képben, hiszen a bástya a kiemelt, stabil, éles pont, a kép kvázi aranymetszésében. Harmonikus ez a kompozíció így, megy a témához a sakk komolyságához, de a világos bal oldal kicsit engem is elvisz.

Túl erősnek érzem a homályba vesző távoli oldal világosságát, mindig berántja az éles tartományból a szemem. Azt sem érzem, hogy miért érdekesebb a bástya mint pl. a ló jelenleg.