Egy kedves gyerekportrét kapunk. Finom világítással dolgozol, talán kicsit túl finom is, ettől sematikus is az egész. Azt a fajta határozottságot hiányolom belőle, ami egyébként a hajnál, mint tónusrend megjelenik. Ezt a világítás okozza, ettől ilyen. Kicsit olyan pufókra, olyan lekerekítettre van az egész világítva, úgyhogy ha egy határozottabb döntést hozol a világításban abban a tekintetben, hogy mi a főfény, mi az, ami csak a derítés, és mi az, ami csak a terét adja ennek az egésznek, akkor lehet, hogy ez jót tett volna a dolognak. Mindenesetre maga az ötlet jó. Azt nem nagyon értem, hogy miért fekvő képben kapjuk ezt a megoldást azon kívül, hogy lusták vagyunk elforgatni a gépet? Mert nem véletlen az idegen nyelvű neve annak, hogy álló kép (portrait), tehát van ennek oka, hogy az ember a portrét alapvetően álló képként csinálja meg, mert hát, fentről le, lentről fel, valamit adunk. Itt nekem hiányzik most a váll, miközben oldalra meg szélesek vagyunk. Ez nem jelenti azt, hogy nincs létjogosultsága a fekvő képnek, de annak valamilyen kompozíciós dinamikát kell adni. Ez másként nem működik. Ha csak egy szereplő van, főként, ha még középre is van helyezve, akkor az ember elkezdi lecsapkodni a felesleget, főképp akkor, amikor a fejtetőbe is, a vállba is belevágunk, amivel egyébként semmi baj nincs, de akkor miért lötyög ez ennyire oldalra. (hegyi)
értékelés: