A stúdióba beszökő napsugár, és egy vízzel teli váza története.
Nekem ez túl sötét, és nem értem, hogy mi történik, pedig szeretném, mert ez a zöldes, kékes csillogás nagyon bejön.
A stúdióba beszökő napsugár, és egy vízzel teli váza története.
Elhiszem azt, hogy ez a valóságban egy nagyon izgalmas fénytani helyzetet mutathatott, de amit ezen a képen látunk, az számomra nem felismerhető. Nem nagyon látom, hogy mi történik a kép nagy részén, amit nem indokol semmit. Ez a forma, ez a tömegelhelyezés nem indokolja azt, hogy ekkora üres flekket hagyjunk. A valóság becsapós. Mert amikor képen szeretnénk ábrázolni valamit, akkor sokszor nem azt látjuk, ami ott és akkor történt. Ez annak köszönhető, hogy a szemünk teljesen máshogy érzékeny, mint ahogy egy fotográfiát rögzítő eszköz, mindegy, hogy analóg, vagy digitális, az érzékenysége teljesen más határokon belül mozog. Ezért még normál fénynél is sokkal szűkebb mezsgyén járunk akkor, amikor képet rögzítünk, mint ami a valóságban megtörtént. Én most itt ülök a szobában, viszonylag van fény, de a velem szemben lévő szobában le van eresztve a redőny. Ha ezt most figyelem, akkor tökéletesen tudom értelmezni azt, hogy mi van az ablakpárkányon, hogy nincsen beágyazva az ágy, meg ilyesmi, de ha ezt le akarnám fényképezni, akkor valamennyi fényt oda be kellene tegyek ahhoz, hogy az értelmes maradjon, mint kép, mert valószínű, hogy nagyon alul lenne exponálva, és a nagyon kevés fény miatt értelmezhetetlen lenne az egész. Sokkal kontrasztosabb, sokkal kopogósabb lenne a képi megformálása, mint a valóság. Ha arra törekednék, hogy azt az élményt kapjam vissza, amit most én itt látok, akkor ahhoz hozzá kell tennem, és abba a leképezési lehetőségbe kell belevonnom őt, ami működni tud. Tehát, ha tudom azt, hogy a fényképezőgép tónusterjedelme mondjuk egy 0-100-ig terjedő skálán 20-80 között van, akkor a valóságot ebbe a 20-80 közötti sávban kell elhelyeznem. Mert tudnom kell azt, hogy minden, ami 20 alatt van, tehát kevés fény, az el fog veszni, és minden, ami 80 felett van, azaz túl sok fény, az meg ki fog égni.
Visszatérve erre a képre, azt gondolom, hogy a megfigyelés fontos, de ne elégedjünk meg azzal, hogy valamit leképezünk, kontroláljuk vissza, hogy mit kaptunk végeredménynek, és próbáljuk egy kicsit idegen szemmel nézni a saját munkánkat, hogy vajon az, aki nem volt ott, az fogja ezt érteni? Fogja tudni, hogy ez micsoda? Mert ennél most, hogy ez egy stúdió, beszűrődött a napsugár, és ott egy vízzel teli váza van, nekem ebből semmi nem jön le. Se vázát nem látok, se stúdiót, se napsugarat, semmit. Bocsánat! (hegyi)
A Látszótér Alapítványt
banki átutalással
MagNet Bank
16200120-18524112
vagy PayPalon keresztül
A történet az, hogy sokáig bent voltunk osztálytársaimmal a suliban, és amikor ment lefelé a nap a sötétítő résén egy sugárban besütött a nap. Szorgalmas fotós gyerekek meglátták benne a lehetőséget, fogták a türkiz üvegvázát, megtöltötték vízzel majd berakták a nap sugarának útjába. A buborékok kavargása látszik itt, és azért ilyen sötét, mert alapból sötét volt a stúdióban és csak egy pici sugárnyi fény volt. Én csak annyit nyúltam bele, hogy egy minimális kontrasztot húztam rá. Az a sok pici valami a Bubor család (buborék).