Taranto, 2012.10.20.
Ez az a kép, Sándor, amivel megleptél, és megemelem előtted a kalapomat ezért. Ez az a kép, amivel saját magadat fricskáztad meg, azt a világot fricskázod, amit létrehozol a finomságaival, ha Olaszországról beszélünk, akkor a színházi jelleggel, vagy a dokumentatív, de humoros helyzettel, vagy azzal a nagyon finom fájdalommal átszőtt búcsúzással, amit a képeiden a kerekesszék jelent. Én azt gondolom, hogy ez az a kép, amiben olyan erő van, ami egy nagyon egyszerű kép egy nagyon egyszerű megoldással, de nagyon stabil kompozícióban nagyon nagy erővel van jelen. Mindezt, amiről az előbb beszéltem, és amit a képeidnél megismertünk, képes vagy egy ilyen könnyedén fölvetett gesztussal megkérdőjelezni saját magad számára, pontosabban azt mondani, hogy „oké, hogy én nekem van egy belső világom, amit a képeimen szeretek viszontlátni, de amikor a helyzet azt kívánja, akkor tudok a legmodernebb, legmaibb felfogásban is fényképezni”, és elkészül egy ilyen fotó. Sándor, én ezért a képért nem csak megadom a három csillagot, de a maximális respektem neked, mert erre nagyon kevesen képesek, hogy a saját útjukon hajlandóak legyenek egyáltalán más irányokat is bekapcsolni, és más irányokat is ilyen szinten megoldani és megcsinálni. (hegyi)
értékelés:
Teljesen mintha egy marsbéli táj lenne... Az ember szinte várja hogy begördüljön balról a marsjáró... Vajon megtalálná-e itt az élet nyomait?
Másrészt ez az alkonyati hangulat is olyan időntúli, kietlen mint egy western-film főjelenete előtt a feszült csend. Jönnek a porördögök, és az árnyalak mindjárt harcba bocsátkozik....
Nagyon-nagyon örülök, hogy ez a kép célba talált! Nagyon fontos nekem. Negyedszer voltam idén Tarantóban, mindig felzaklatott ez a hely, többször próbáltam megcsinálni, eddig soha nem sikerült.
Teljes joggal jutott eszedbe, Ágnes: a vörösiszap is a benne levő vasoxidtól vörös. Taranto bizonyos részét viszont a levegőben lebegő, és onnan mindenre rászálló finom vasoxid festette vörösre. Egy permanens, több évtizeden át tartó katasztrófa.
Akkor ott már csak hosszúra nyúlt árnyak laknak...
Különleges helyeken jársz, Sándor. Eszembe jutott a devecseri vörösiszap is...
Köszönöm, Tamás.
Taranto egy szerencsétlen város, a múlt század esztelen, szocializmus-ízű és mértékű iparosításának áldozata. Az ötvenes években - elsősorban szovjet mintára - a legsúlyosabb nehézipart telepítették rá. Éppen azon a héten, amikor ott voltam látott napvilágot egy felmérés, mely kimutatta, hogy a halálos kimenetelű tüdőrák az olasz átlag többszörösére nőtt az elmúlt évtizedekben. A város több negyede lakhatatlanná vált, de persze lakják: szegények tízezrei költöznek be az értékét vesztett területekre.
Kedves Sándor! A te képedet választottam az augusztus 8-án, kissé kalandos körülmények közt lezajló rádió adásomhoz.
Azért választottam, mert a műsorom első fele egy erőmű fotózásról szól és az itt látható épület nagyon emlékeztet arra a szállítószalagra amit ott láttam. Úgy gondolom ezzel a képpel kicsit másnak is lehet elképzelése, hogy hol is jártam.
Köszönöm!