Nagyon örülök ennek a képnek azért, mert van egy ritmus, amit Sándor fölvázol nekünk, amibe behív minket. Nagyon széles spektrumon kommunikált eddig az érzelmeivel, és most egy konkrét, tárgyias megközelítést kapunk, nagyon szép fényekkel, nagyon jó rajzos háttérrel, de nagyon konkrét, tárgyias önábrázolással. Nincs se Barbie baba, se lepel, se meghatározó olasz táj, hanem az egész valahol egy olyan üzenet, ami az alkotóról mesél, arról, hogy mintha egy színpadi produkció közben beleshetnénk a kulisszák mögé. Játszom én itt nektek, mutatom én itt nektek a magam érzelmi kötődését ehhez a helyhez, de azért elfáradtam egy kicsit, és nézzétek el nekem, de itt ülök most ebben a székben és ez vagyok én. Van ebben az egészben – azon kívül, hogy egy nyugalmas képet kapunk – némi feszültség, mert ha a perspektívát megfigyeljük, ahogy ez az egész ábrázolódik, vagy azt, ahogy ezek a vonalak tartanak valahová a háztetők felé, ez egy élére állított háromszög, ebben van feszültség. Tehát miközben egy nyugalmas képet kapunk, Sándor azért játszik velünk most is azzal, hogy egy nagyon a háttérben megbújó üzenetet is elindít. Megpihentem, de megyek azért tovább a magam útján, kell ez a kis pihenő, ez vagyok én, de hív engem ez az egész munka és megyek tovább. Nekem ez jött le ebből a képből, nem tudom, hogy mennyire elfogadható. Talán én itt az úttestnél valami kis játékot még várnék. Most annyira visszafogtuk magunkat, korrektek vagyunk, de valahol elveszítettem a fonalat. Talán a macska az, aki mint szereplő ezt az egész rendet felborítja. De azt gondolom, hogy ennek a szerepe most nekem kicsi. Lehet, hogy én szűkebbre vágnám az egészet, az égből is kevesebbet adnék, a háztetőnél már elvágnám a dolgot, az előtérből is kevesebbet adnék, akár a képnek a jobb oldalából is kevesebbet adnák, ott a házszám mögött már nem sokkal lehetne vágni - magyarán én feszesebbre hoznám, hogy még nagyobbat rúgjon rajtunk ez az egész. Megvan a három csillag és a leckemegoldás is. (hegyi)
értékelés: