Diane Arbus kézigránátos fiúja nekem előkép, de nem abban a primer értelemben, hogy itt valamiféle ismétlésről lenne szó, hanem úgy, ahogy Arbus is a saját életében eljutott egy olyan pontra, amikor elkezdett elesett, furcsa, nyugtalanító figurákkal dolgozni, mert ha hangulati előképet kéne keressek, akkor inkább Leibowitz jugoszláv háborús képei lehetnének, de talán abban is az a közös pont, hogy egy maga útján mindent elérő fotós asszisztencia nélkül nekivág, elmegy egy háborús övezetbe, és eszköztelenül, keresetlenül elkezdi feldolgozni azt, ami ott élményként éri. Nem mentesül, sőt, éppen hogy a saját előző útjai által válik mássá, személyében személyessé, és itt is az az érdekes számomra, hogy amennyit ismerhetek Márti útjaiból, ez nekem egy teljesen új világot nyit meg, ami jóllehet könnyűnek tűnhet, hiszen egy mobiltelefon kell és semmi más, de ez csak a látszat. Ahogy az is csak a látszat, hogy a kép talált kép lenne, hiszen a találáshoz is előélet kell, mert nem fényképezünk le mindent, és ha még el is játszunk a gondolattal, hogy az élet egy nagy film, percenként 25 kockával, akkor is kell ember, aki választ, aki akár tudatosan, akár ösztönösen dönt. Sőt! Olyat mondok, ami lehet, hogy korhatáros lesz. Véletlen nélkül nincs alkotás, nincs kép. A tudatos kontroll alatt tartás egyfajta bizonytalanság. A véletlen akkor is létezik, ha nem akarok tudomást venni róla, vagy ellenkezőleg, olyan erősen kontrollálni akarom, hogy meg se nyikkanhasson, hiszen akkor majd a néző azt mondhatja, hogy ilyet én is tudok. Ha tudsz, csináld! Sose szokták, jegyzem meg. Persze meg kell különböztetni a sorsszerű, vagy kivédhetetlen, azaz társszerző-véletlent a tudatosan provokált, gerjesztett véletlennel, hiszen a feldobott fényképezőgép is véletlenül exponál valamit, hasonlatosan a dadaista vershez, de általa semmivel se jutok közelebb önmagamhoz, sőt, tulajdonképpen csak imitálok valami torzult szabadságképet. Visszatérve a képhez, számomra ez a kép egy egészen új minőség, olyan érzésem van, akárhányszor ránézek, hogy alkotói értelemben kulcs képet látok. Márti játékosságában véletlenül nekidőlt a bezárt ablaknak, ami kitárult, a spaletták kinyíltak és valami újat nézhetünk az ablakon át. Nem elemzem ennél jobban a képet, hiszen evidens az ereje, az, ahogy és amivel hat, a fáradt gyorslaboros színeivel, a remélhető, de bizton nem tudható gyerekjátékkal, a gesztussal, a fegyver és a házikabát őrületes összhangjával, szóval összefoglalva az utóbbi idők egyik legerősebb Borsay képe ez számomra. (hegyi) értékelés: