Érzem ahogy szembejön velem a tél. Várom. Örülök neki. A telet érzem, értem. Az őszt még nem.

A leirat nagyon érdekes, mert úgy tűnik, hogy egy európai ember lábjegyzetét olvashatjuk ennél a képnél. Amikor most kint voltam Argentínában, valami hasonlón gondolkoztam a pocsolyában és esett az eső, hogy mindenki arról beszélt körülöttem, hogy milyen jó, hogy szép idő van, jó idő van, lehet napozni, és én mint egy rossz tanuló azon gondolkoztam, hogy én európai vagyok, és elmúlt a nyár, és noha az ember mindig kínlódik a nedves ősztől a szürkés melankóliától, de én már majd megőrülök a melankóliáért, mert én így éltem, így nőttem fel, ez az én otthonom, a ritmusom, hogy találkozzak az ősszel, a sárral, a hideggel, a hóval. Ez a megjegyzésre vonatkozó üzenetem. Másrészt ennek semmi köze a képhez, hanem ez a kettőnk egymásra vonatkozó, zárójeles üzenete, a Danié is, meg az enyém is. Abban a szempontból fontos a lábjegyzet a képhez, hogy segít bepillantást nyerni abba, hogy mitől tud egy tájkép egy kvázi képeslap más minőséget adni. Ugyanis a lábjegyzet az egy érzelmi megközelítés, az estiskola szakmai szempontból, a műhelymunka szempontjából ez azért fontos, mert itt egy alkotói attitűdöt fel lehet fedezni, amiről beszélnünk kell. Mégpedig azt az attitűdöt, hogy ha nekem a látvány kapcsán egy erős érzelmi viszony jön létre, ez lehet gyűlölet, vágy, szerelem, csodálat, de a vágyon keresztül a tiszteleten keresztül, tehát az érzelmi kapcsolódáson keresztül eljuthatok egy olyan minőségbe, ahol nem csak egyszerűen a valóság rögzítése történik, nem dokumentálás, hanem átkerül abba a szintbe a megalkotott kép minősége, ahol akár képzőművészetként, akár mestermunkaként, akár alkotásként tekinthetjük mindazt, ami látszólag csak pár zászlórúd, húsz kiló korlátvas, párszáz tonna beton és ezer darab vöröstégla. Mindez abban a pillanatban ha megvan az érzelmi kapcsolódásom, képpé hoz létre magam miatt, a szeretet varázsa miatt amiért szeretem azt a jelenséget, amit az ábrázol. Ez egy perspektivikus kép, azzal játszik, ahogy ez a csatorna, ami nem tudom hol van, ennek a tekeredése, kanyarodása, és a lezúduló vízmennyiség, a mellette lévő árnyékfolt és a háromemeletes téglaépület kanyarai teszik ezt ilyen meseszerűvé, kicsit dickensi a hangulata, ugye a baloldalon ez a három vagy négy zászlópózna átalakít, mert igazából ha azt fotoshoppal kiemelnénk ezt a négy póznát, akkor egy nagyon furcsa történet alakulna ki mert a folyó kanyarulata és ez a vöröstéglás épület, minden a bal hátsó térben lévő kis sapkatetős házhoz tekeredne minden. Oda vezetne minden, és ez az agresszív négy pózna visszalök és visszapofoz ide mindent. Nagyon izgalmas tájkép. Mondanám még, hogy bár légies, mintha nem lenne kiterjedése a tér egyik irányába sem, mégis egyenértékű a másik oldalon lévő nagy épülettel ez a négy pózna. Olyan mintha egy zenei részben a basszusgitár mellett valami halk énekhang és vonósok szólnának, és közben az egyik pillanatban egy trombita, vagy ritmusos hangszer ebbe belelépne. Tehát az a négy pózna az nagyon más vizuális jel, mint a kép összes többi pontja. Az egész kép egy ilyen furcsa fátyolszerű fád hangulatot ad, és ez a négy pózna nagyon érdekesen töri ezt meg. (szőke)
értékelés: