Egy újabb remek önportré, melyben a fények, az árnyékok, a gesztus és a forma olyan egységet mutat, amiben a néző számára részben könnyen dekódolható, részben többrétegű üzenetek egyaránt megtalálhatóak, ez is lehet az ok, hogy újra és újra megnézhető, nem csupán egy pillantással elintézhető önképet látunk. Egyetlen továbbgondolásra érdemes gondolatot fűznék hozzá: a támasztott fej ökölbe szorított kézzel az nem egyértelműen a nehéz napot, nem a töprengést vagy elmélyülést, inkább a fáradtságot, netán az unatkozást mutatja, ebben némi ellentmondást érzek a képben. Érdemes lenne megpróbálni valami más kéztartást alkalmazni, ami nyitottabb kézzel, kevéssé feszülten jelez, és ami a csukott szemekkel együtt nem viszi el esetleg tévutakra a nézőt. De érdemes a maszkos portrét emlékezetünkbe emelni, mert az a várakozás, zártság itt jóval meghittebb, barátibb közléssé alakult, megőrizve ugyanakkor mégis a titokzatosságát az előző képnek. (hegyi)
értékelés:
Kedves Zsolt, köszönöm, hogy értékelted ezt a képet (is).
Így utólag valóban jobb lenne egy kevésbé zárt kéztartás...