Továbbolvastam:
"A neuroblast fejlődése nem egyszerű kibontakozás a végcél felé, egymást követő fejlődési szakaszokon át, hanem mindig a környezettel folytatott "párbeszéd" eseményeinek hatására bekövetkező változások sorozata. ... Az egész agy, vagy akár egy része is felfogható olyan instabil rendszernek, amelyben számos tényező (neoronpopuláció) részben önkezdeményezéssel, részben a folytonosan változó környezettel szoros kölcsönhatásban kialakítja a saját kapcsolatrendszereit. Ez az istabilitás a forrása az agy szerkezeti és működésbeli plaszticitásának."

Szóval a helyzet, végül is, teljesen normális. :)

Szóval ezek szerint fejlődőképes vagyok! Ennek őszintén örülök! :)

Lentebb említettem, hogy valahogy zavart, hogy nincs célom, csak haladok valamerre. De ahogy próbáltam helyretenni magamban ezt a kérdést, arra jutottam, hogy a felfedezőút ugye pont attól az, hogy nem tudjuk, mit hoz a következő lépés. Nincs cél, amit el kell érni, hanem van egy út, amin felfedezzük a dolgokat.
Az elemzés olvasása után meg délután erre bukkantam, teljesen más témában, Katona Józseftől: " Ismereteink egyik célja további ismeretek szerzése és a bizonytalanság látszata egyes területeken nem tétovázást, hanem megfelelő iránykeresést jelent. ... Nekünk megmarad saját szakterületünkön az útkeresés gyakran hálátlan, de mindig izglmas élménye."
Azt hiszem, mindhárman ugyanarról beszélünk.

Köszönöm. :)

Nekem nagyon tetszik a kép, az ötlet és főleg amit utoljára írtál választ..
Jó a megvalósítás is, hogy nem csak Önmagad vagy nem csak a tükörképed látszik, hanem így együtt, kicsit kívül állók is leszünk és kicsit bele is képzeljük magunkat a helyedbe.. sok csillagos :)

üdv, p.

Köszi, hogy ezt leírtad! Van folytatás...

Azért kicsit kerülget a bizonytalanság. Korábban nem értettem, hogy ezek a Látszóteresek mi a csudáért fényképezgetik állandóan magukat? Már most nem csodálkozom ezen annyira. (Főleg, miután a múlt héten portrét fotóztam...) Tényleg különleges így megfogalmazni dolgokat!

Az idézetet is azért tartom ideillőnek, merthogy folyamatosan jönnek a képek ebben a leckémben, és furcsának ugyan elég furcsák. Csak nem tudom, hova fogok kilyukadni. És nem tudom, ez jó-e?

Nekem olyan szempontból tanulságos ez a kép önmagamról, hogy arra bátorít, hogy ne cövekeljek le egy állapotnál. Nem mondjam azt, ilyen maradok ( az öregedés művészete is ez! :) ), vagy hogy ilyennek meg olyannak kell lennem. A tükörbe kell néznem, nem egy mérföldkőre. És vagy tisztelnem kell azt, amit ott látok, vagy javítanom. De semmiképp sem kitakarnom. :)

Nagyon tetszik nekem is! :) Nagyon össze van rakva szerintem, nagyon ügyes a fény-árnyékkal beállított tükröződés. A kapcsolatokban is nagyon ott van, le a kalappal, a haj, a kereten belüli száj, ami átvezet a másik világba, a kívül lévő szem, ami kintről néz az egészre, mintha kint rekedt volna (és tényleg)...

A poén az, hogy (ha jól értem) a változás, ami az önmagad korábbi és mostani képét hozza össze nem is mutat olyan nagy változást. :) Nem a bók, hanem a hatás miatt mondom. Nyilván nem két teljes arcot láthatunk itt összehasonlítva, vannak kitakarások, de ez alapján simán belefér, hogy egy keretezett képet lehessen a tükrözött arcról csinálni.

Gratula a finom beállításért, az ötletért és a tartalmas képért!

@Éva: A mese címe: Találkozás a változással :)

@Ágnes: köszönöm!

Nekem is nagyon tetszik. Kedvencem az a rész, ahol az igazi hajjal folytatódik a képen látható haj. Nagyon cseles kép egyébként.

Fúú, hát nézegetem, nézegettem egy ideje ezt a képet, de nem értem. Mesélnél róla valamit, ami az értelmezésében segítene?