Aki jár fesztiválokon, búcsúkban, annak ismerős a helyzet, a vásározók egyik sztenderdje az, ami itt látható - a törökmézes, rongyos, bicskás, lekváros mellett - a bizsus. A vásári forgatag kellékei ők, az ember pár elfogyasztott sör és töki pompos után hajlamos, már csak szolidaritásból is betévedni a bodegába, még akkor is, ha pontosan tudja, hogy nem fog venni semmit. De ez a világ csak kifelé ilyen, belül megélve nagyon kemény az utazásokkal, a hajnali kipakolásokkal, késő éjjeli bepakolásokkal, mindennek logikája és helye van, tehát a szállíthatóság az, ami miatt ilyen furcsán ideiglenes ez a mesterséges csodavilág. Itt jegyzem meg, hogy sose értettem, hogy miért a bőség látszata az, amivel operálnak az ilyen árusok... A képnek erénye, hogy jól illusztrálja ezt a zsibvásárt. Azzal sincs nagy bajom, hogy térbeli rövidülésben van a kép készítve, de ha már ott a főnökasszony, gondolom Alexa személyesen, akkor érdemes lett volna vele kommunikálni, és rávenni, hogy ne csak a varázstükrével, hanem a személyiségével is legyen jelen, vagyis egy zsánerképet készíteni róla, nem csak mellékesen, mint aki ottfelejtődött ábrázolni őt. Az a kirakodás, amit látunk, indokolta a távolságot, mert így látszanak a műnépi gépi textilek, a vidéki giccs, de akkor ha ezt is bele akarom venni, akkor még fontosabb lenne, hogy a főszereplő szuggesztív legyen, hogy ne csak félfordulatból, szemét a tárgyain tartva legyen jelen, hanem teljes valójában. (hegyi)
értékelés: