Formák.
Sokat néztem ezt a képet, azért, mert nem tudom eldönteni, hogy mi az, ami miatt nekem befejezetlennek tűnik ez a dolog. Érdekes az, hogy ennyire kétdimenziósra van véve ez a figura, de ezzel én alapvetően egyet tudok érteni, de ott érzek egy kis bizonytalanságot, amit nem érzek eldöntöttnek, hogy mi az, ami ebben Tamást érdekli, mi az, ami izgatja, ami felkeltette a figyelmét. Például az én figyelmemet inkább felkelti az, ami az üvegedényen belül történik, mint ami kívül. Egy ilyen képnél, ha egy egészen szűkre vágott kompozícióval azt kezdem el megfigyelni, hogy hogyan zsúfolódnak bele ebbe az edénybe ezek a tárgyak, akkor maga az edény feszessége, tehát az a kompozíciós helyzet, amit az edény kényszerűen létrehoz, az lehet, hogy izgalmasabb lenne. A másik dolog az, hogy ha ezt az egész izgat, a maga teljességében, akkor lehet, hogy jobban hagyom kifolyni ebből a vázából ezeket a terméseket, akkor nyugodtan, akár valami kis trükkel összeillesztjük ezeket, hogy ne peregjenek szanaszét mindenfelé, úgy még jobban, robbanásszerűre komponálom ezt az egészet. Elindul egy ilyen dolog a kép bal oldala felé, és az szép ritmus, viszont ennek az ellenpontja a kép jobb oldalán az egy rendezetlenség, ott nyitott formák maradtak, és a sötét tónusok, amik ezeknek a terméseknek a bal oldali részén jelentkeznek, azok nem hordoznak olyan nyugalmat. Ha megfigyeljük azt, hogy a váza belső részénél az oldalaival feszül neki ez a termés, és a kép jobb oldalán is így tör ki, akkor jól láthatóan, jól megkülönböztetően a kép bal oldalán az a három-négy termés ott idegen, furcsa. Az elrendezésnél lehet, hogy érdemes lenne ezzel a struktúrával még játszani, az se biztos, hogy baj, ha erre a terítőre leesik egy-két darab, és azzal egy új helyzetet tudunk teremteni. (hegyi)
értékelés:
Sándor, nem könnyű elemzésnél elválasztani egymástól azt, ami az inspiráló egy munkában és azt, ami a tényleges végeredmény, mert a kettő, épp ahogy írod, nem kötelezően jár együtt. Én vázolok meglátásokat, amikkel nem azt mondom, hogy úgy és csak úgy érvényes, maximum egy-egy lehetőséget mutatok fel, amiben legalábbis meglátásom szerint nem az a fontos, hogy azon az úton végigmegy-e valaki, amit mutatok, hanem az, hogy ezekből az irányokból talán leszűrhető, mi az, ami számomra nem áll össze az adott munkánál. Itt amit írtam, lényegében arról szól, hogy a két forma találkozása abban a térben, amit Tamás kijelölt neki, nem tűnik nyugalmas, végleges helyzetnek, maradt valami befejezetlenség az egészben. Hogy szűkebbre vágva szinte makróban, vagy ebben a kivágásban, de a formai dinamizmust élni hagyva, az már egyéni. Most a kettő között vagyunk félúton.