"Soha, de soha nem veszítjük el szeretteinket (...). Ők velünk vannak, nem tűnnek el az életünkből. Csak nem egy szobában vagyunk velük." /Paulo Coelho/

Kevés, ennyire gondolatébresztő leckemegoldást kaptunk az utóbbi időben erre a leckére. Szeretném, ha ezen elgondolkodnánk, mint alkotók, hogy ez egy fontos dolog, hogy a kevesebb néha több. Azzal, hogy Bara beemelte a képbe ezt a szemüveget, és az életlenséggel játszik, ha megfigyeljük, az sem éles, ami a szemüveges világban létrejön, és ez nem baj, mert az emlék is mindig olyan, amit visszahív az ember, nem úgy emlékszik, bizonyos dolgok jobban felerősödnek, bizonyos dolgok háttérbe kerülnek, néhány szereplő elhomályosul, másnak a hiányát látjuk csak, és ez a kép erről beszél ebben a formában. Az, amit itt Bara nekünk mutat, egy nagyon érett üzenet. Kompozícióban annyit talán, hogy a kép tetejénél engem az ég kivisz ebből a helyzetből, de ez minimális, mert akár a keretezésnél a paszpartu megfelelő elhelyezésével lehet vágni. Ha nincs ott a tetejénél ez a rész, akkor még inkább koncentrált az, ahogy a képhatáron belül maradunk, és fókuszálunk erre a helyzetre. Bara, azért köszönöm ezt, mert a gyászmunka mindenkinek valami belső, nagyon intim ügy, talán intimebb, mint a portré, és hogy ki-ki hogy dolgozza föl az életében történt eseményeket, azt nagyon ritkán mutatjuk meg. Én nagyon örülök annak, hogy nem egy primer helyzetet mutatunk. Az is fontos, amikor az ember egy sírkővel szembesül, egy gyertyával vagy egy fénnyel, de most ennél az üzenetnél azt érzem, hogy Bara behívott minket az ő belső fájdalmába, és ez nagyon fontos. (hegyi)
értékelés: