Van gondom evvel a képpel, mert itt elöl az álomhozó manó NDK-ból kisbojtos sapkával, vagy valaki bekandikálhatna rögtön az optikába, de ugyanakkor meg, hát nem tudok mit csinálni, szeretem ezt a képet. Szeretem a foltjait, szeretem a kiszűrődő zöldes, neonzöldes, vagy műtőasztalos fényt ott a fölső harmadban. Van az egésznek valami furcsa, őszt magába szívó melankóliája, meg biztonságérzete is, de ugyanakkor az egész képnek a fényei, folthatásai mégis csak működnek. Tehát jó lenne még egy picit trükközni itt evvel az előtér, háttér viszonylattal, de közben meg azt kell, hogy mondjam, hogy jó látni ezeket a város biztonságát idéző foltokat. Ugye van valami régi dal, ahol az énekesnő énekli, hogy – Budapesten azért jó, mert hallja az ember a városban a gépzajt.. – és aztán nem tudom, ez talán egy 60-as évekbeli dal és teljesen abszurd, de mégis időnként faluról fölérkezve a városba tényleg fura az az energia, amit ott az ember megérez, még ha csak rövid ideig is, hogy amíg itt már késő éjszakák vannak és egy másik fajta világ, Pesten, vagy a nagyvárosokban így kiszűrődnek a fények, és valahogy olyan biztonságos jelenlétté varázsolódik mindez. Ez nekem egy háromdisznós kép. (szőke)
   Hegyi belekotnyeleskedik András elemzése után, elfogadva az elfogódott 3 malacot, hogy akár az előző, akár a mostani képnél a kompozíció - tudom, ez matek, ez szakmázás - lehetne feszesebb, tehát minden rendben, impulzív módon alkotunk, de be kell emelni mindazt a tudatosságot is az ösztönös varázslásba, amit akár a táborokban elleshetünk, gyakorolunk. (hegyi)
értékelés: