...ELköszönt a MÚLT.

Ahogyan az előbb egy másik kép kapcsán beszéltem arról, hogy érdekes a tisztelet-gyász kategóriában mennyire sűrítetten fogalmaznak az akotók, mennyire letisztultan, mennyire kevéssé dokumentumfotókat küldenek, hanem nagyon szépen, önmaguk számára is precízen-pontosan kimondva küldik el az üzeneteket, úgy erre a képre is ezt gondolom érvényesnek. Amiket eddig a Camillától láttam alkotásokat, ugyan ez a végefelé van ez a lecke, de ez nem baj, hogy nem sorban csináljátok őket, ez a lecke pont általatok, a ti képeitek hatására jött létre, szóval érdekes és fontos is hogy ez a lecke létrejött, mert a Camilla nem választotta volna ezt az utolsó leckét magától ha nem lett volna benne a válasz, ha nem lett volna az alkotási előkészület a fejében, szívében. És ha most megnézzük az első leckés munkáit, amivel nagyon sokat foglalkozott, akkor nagyon is érthető, hogy ez a lecke miért lett most általa beküldve. Éppen azért, mert nagyon is ott vannak az előképei az első leckés munkáiban, egy nagyon letisztult, érzelmes és befogadó jellegű kép ez, tényleg csak azokra a jelekre koncentrálva, ahogyan a szolarizált képen az arc maszkká válik, Garcia Lorca verseiben a gyász és a kendő és az énekhangok megjelenhetnek, ugyanis azzal, hogy a feketét ilyen erőteljesen használja az arc, a homlok, a halánték felületei teljesen lezáródnak, és mintha valahonnan a mélyből egy levehető maszk és egy levehető kesztyű jelenne meg itt a képen. Miközben ezek az asszociációk hozzák azt, hogy a mindennapjainkban a maszkjainkkal próbálunk meg másokkal kommunikálni, megfelelni, és talán a halál az a pillanat, amikor nagyon sokszor ezek a helyzetek ha nem is örökre de ezek a helyzetek egy pillanatra megváltoznak, és előhozhatnak olyan állapotokat amelyeknél ezek a maszkok előtűnnek. Ez a teljesen leegyszerűsített képen az erős korallpiros vagy mályvaszín a fekete háttéren őrületesen vibrál, mintha egy UV-szűrős diszkóban egy pantomimest látnánk, ezeket az eszközöket olyan előadásokban használják, ahol sokkolni, megdöbbenteni akarnak, és ez a kép 100 %-ig meghökkentő akar lenni. A Mindhalálig zene jut róla eszembe, az All That Jazz című film, Bob Fosse, akit itt megemlítenénk, és az estiklopédia idevonatkozó passzusát érdemes megnézni. A színről jut eszembe, mert maga a kép az nem de a szín miatt igen. Ez egy ízig-vérig amerikai film, őrületes csavarokkal, sok szereplővel, de valójában a halál fogalmával foglalkozik a film. A kép annak ellenére, hogy egy csendes történetként is hordoz egy üzenetet, mégis nagyon is sokkoló, és erre két eszközt is használ, ezt a bizonyos szolarizált, kétszíntónusú, piktogramszerű rendszert, másrészt pedig a bal felső sarokból a jobb alsóba tartó 45 fokos dőlésű ferde tengelyt, amelyet erősít a lehajtott fej, a szem és a kéz gesztusa is. Három disznó, és nagyon örülök ennek a képnek, de azért nagyon várom azt, amikor majd a szolarizációból is vált. (szőke)
értékelés: