Az előző képnél elég sok mindent elmondtam arról, hogy mitől szuper az a kép, most elmondom, hogy ez mitől jobb. Attól, hogy Bara egy helyzetet, ami eléje tárult, az első nagy rácsodálkozás után volt olyan bátor, hogy fölborítsa, és megkeresse benne saját magát, azt ami őt ebben izgatja. Egészen konkrétan, nem mellébeszélve, nem nagyon foglalkozva azzal, hogy ezt a teret akár a Kelet-Németország legnagyobb fényfestő grafikusa hozta létre, Bara mert olyan pimasz lenni, hogy ebből az egészből egy redukcióval a saját történetét meséli el. Egyrészt redukció van a színekkel, másrészt a formákkal. Abból a valóságból ami azon a képen a valóság és a tér kivetülése a játék maga, itt mit sem hagy, fejreállítja a világot, és azt mondja, hogy engem azok a kis UFO-lények érdekelnek, akik a lábukat lóbálják a felhő tetején. Én ezzel abszolút egyetértek. Azért fontos a két képet megfigyelni, mert mind a két kép érvényes, jó, fontos. Az előző kép is abszolút tisztességesen megcsinált munka, de amikor azt mondjuk, hogy keressük saját magunkat, a saját élményeinket, énünket az adott alkotási folyamatban, akkor körülbelül ez egy illusztrációja lehet annak, hogy miről is beszélek. Ennél sokkal tovább nem akarnám ezt boncolgatni, itt is lehet mondani, hogy el van ferdülve egy kicsit az egész, de ez a ferdeség vissza van húzva most pontosan azáltal a tömeg által, ami a kép jobb oldalán a szereplőkkel és a fénykapuval létrejön, tehát ez itt ez teljesen rendben van. Három csillag, köszönöm, Bara. Körülbelül hasonló élményt várok tőled a Magány lecke megoldására is. (hegyi)
értékelés: