Nos, amikor először láttam a képet, gondoltam a hiba leckébe küldte Dávid, de aztán láttam a leckebesorolást, és elvesztettem a fonalat. Aztán elolvastam a kommentárokat, és bevallom, nem kerültem közelebb a megoldáshoz. Az a helyzet, hogy ha sok asszociációs kapun kell átjutni az alkotó elképzeléséhez, akkor egyszer csak elveszítjük a nézőt. Ez a kép egy lyukkamerával készült fotó, valószínű, hogy vagy bejutott valami nem tervezett fény is, vagy lejárt lehetett a hordozó, nem tudom, de érdekes színek és foltok bonyolítják a helyzetet, viszont ha az alap képet nézem, egy nő néz velem szembe, és tart a kezében vagy virágot vagy tortát, nem tudom, viszont így most, ebben a végeredményben leckebesorolás nélkül is azt érzem, hogy az alkotó játszott egy technikai játékkal, lett valami eredménye, de bármi lett volna az eredmény, annak is örülünk, és aztán miután meglett az eredmény, elkezdett gondolkodni, mi is lehet a dolog üzenete, került köré ideológia is, hogy mi miért van úgy, de maga a folyamat esetleges és nem volt kézben tartva, vagyis a véletlen komponálta készre a képet és nem az alkotó. Vannak divatok, amiknél például feldobunk gépet a magasba, közben az szegény exponál egyet kínjában, aztán lesz ami lesz alapon, utólag eldöntjük, hogy kép ami kép vagy sem. Én ezt nem gondolom (kevés tudatos kivételtől eltekintve) alkotói folyamatnak. Számomra az alkotás bentről jön kifelé, persze van impulzus, ami visszhangot ver az emberben, de alapvetően a főnök én vagyok, az alkotó, és nem a gép, és nem a jósiten, és nem is a véletlen. Ezek mind lehetnek segítőtársak, de ha a gyeplőt átadom nekik, akkor ott vagyunk, hogy mi is van akkor, ha mondjuk egy robot vagy a macskám nyomja meg a gombot - filozófiailag érdekes kérdés, de alkotói értelemben számomra gyorsan romló matéria lesz a végeredmény. Azért mondom ezt így most ennél a képnél el, mert láttam már azt, amikor a belső feszítő közlési vágy és a sok felgyűlt élmény, tudás és információ kereste a formáját, és azért nem találhatta meg, mert az alkotó türelmetlen volt, és nem adott időt, hogy a tartalom behívja a formát is a képbe. Egyszerűbben fogalmazva: amikor felugrasz a magasba a tüllszoknyában, ott van tartalom, ötlet és forma egyensúlyban és mégis benne tud maradni a véletlen fűszere, de az irányítás nálad marad, ezért határozott az üzenet, amit a néződ meg akar fejteni. Itt a néző ránéz, ha tud azonosulni az esztétikai végeredménnyel, akkor gratulál, ha nem, akkor kritizál, ötletel, mit lehetne másképp, de egy dolog szinte biztos: nem fogja falra tenni, nem fogja nézegetni, mert nincsenek ritmusban a tudatos és véletlen rétegei. Nem tudom, hogy ez így mennyire lett értelmes, én azt mondom, hogy ne engedj a külcsín és a forma csábításának, az archaikus technikák fontosak, de csak ha helyén kezeli őket az ember, amúgy csak egy szerep marad, amibe iszonyatosan könnyen lehet beleragadni, és baromi nehéz belőle időben kikászálódni. (hegyi)
Oké, legyen!