Nem tudom, mert a helyet nem ismerem, hogy mennyi a mozgástér, és hát persze tudom, értem, hogy a kutyákkal se könnyű, hogy csak úgy, amikor én akarom akkor produkálják magukat, szóval ez világos, ami viszont kérdés számomra, hogy ha ez a képsor nem torzítva jelenik meg, lehet, hogy kevésbé lenne széttartó a környezet hatása. Merthogy nem is az ágak, hanem a ház tömege az, ami ebben a formában zavaró nekem, elvon a sztoritól.

Keresztapáméknak is volt egy kis pincsikutyájuk, úgy hívták, hogy Pepszi. Ahogy észrevette valaki kezében a szájharmonikát, már dalra is fakadt, addig amíg el nem fáradt mindenki az üvöltésbe. Gyerekként nagy csoda volt nekünk ezt látni, hallani. Köszi, hogy eszembe juttattad.

Köszönöm, Zsolt, a bírálatot. Teljesen jogos a kritika, a képek miszlikekre esnek, szétszabdalja őket a sok részlet, ág, levél, a sok apró fény és árnyék. Persze a ház is túl domináns. Ezzel együtt nem hagyhattam ki a megmutatásukat, mert nem mindennapi dolog két éneklő kutya együttállása. Főként, hogy Buksi, mióta megöregedett, már nagyon ritkán énekel. Mint énekesek, a két kutya teljesen különböző karakter: Buksinak elképesztő volt a hangterjedelme és a modern irányzatokhoz vonzódott. Giarának nagyon szép, lágy kontratenorja van, ő jobbára az érzelmes farkasdalokat kedveli.

A jeleneteket egyébként a kertünkben csináltuk.

Köszönöm Tamás. Tudod, hogy nekem nagyon fontos a véleményed, különösen egy ilyen kockázatos kalandban.

Sándor, az ember soha sem tudhatja, hogy mi hoz igazi új élményt az életébe! Akár egy kerekesszék is! (Bocs, de nem tolókocsi, az más műfaj.) Az erről szóló képeid, szerintem új vitalitással töltődnek meg. Ezek megint igazi, fontos és szellemes képek.

Köszönöm, Dávid.

Kedves Sándor, azért ilyen remek szereplőkkel nem volt nehéz alkotni.. :)
Viccen kívül is tetszik, olyan idilli személyes az egész. Szívesen meghallgatnám az énekeket is.
Amit a legjobban értékelek az az életfelfogás és hozzállás, ami tetten érhető látszólagos és megfogalmazott üzenetként is. Köszönöm ezt!
Jó egészséget!
d

István, a humor fő összetevője ennek a sorozatnak. Mivel azonban a kerekesszék téma kényes, ezért igyekszem nem durván élni vele. Inkább azon van itt a hangsűly, hogy van élet az öregkori nyavalyák beköszönte után is, és hogy túl lehet ezeken tenni magát az embernek, ha eléggé szeretjük az életet.

Ránézek a fotókra, és áttör a monitoron a tavasz :) Az első és az utolsó fotó sűrítésén szinte intravénásan kapja a szemlélő :) Persze, nem lehet nem észrevenni az éneklő kutyusokat, lerí a képekről, hogy nagyon jófejek!
Viszont az első rétegek mögött a tolókocsi szembeötlő következetessége elgondolkodtat: csak nem az is egy "házi kedvenc"? Nagyon finoman próbálom mondani, nehogy akaratlanul bántás legyen belőle! De jól érzem, hogy van ebben egyfajta intellektuális humor is? Vagy teljesen tévúton járok amikor ezt gondolom? Mind a két utat érteni vélem, csak annyira finom a megoldás, hogy talán mintha ez a befogadóra lenne bízva?

No de még egy dolog szembetűnt nekem, egy technikai kérdés. Az első fotó zöldes kutyusa... Van ennek szándékosságára magyarázat?

Üdvözlettel: István

Na most mondjátok meg, milyen kutyák ezek?! Mindkettő gyönyörűen énekel, de Buksi, a barna, mióta megöregedett, azóta ritkán hajlandó. A fotózásra viszont annyira tűzbejött, hogy megint beszállt a produkcióba.

Jó karmesterük kell legyen ezeknek a kutyáknak. :)

A kutyák is tudják, hogy nem stimmel, ha a szék üresen áll. Le az összes kalapokkal!